Lassan véget ér a március, gondoltam zárhatnánk a hónapot egy kis hazafias zenekarral, mégpedig a Hunorral.
 Aki esetleg nem ismerné őket, és megtetszett a zenéjük, többet is megtalál youtube-on, vagy a zenekar hivatalos honlapján:

http://hunorzenekar.uw.hu/

Török-Zselenszky Tamás : Szabadegyháza

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot lóbált a hold
Nagyanyó földtől gudvancos kezén
Csak ültünk: az idő meg én

A költők sorsáról beszélt
Hogy mind megégnek a fajtájukért
Mert hiszik, hogy mindenki változni akar
Csak nem bír a jóisten kódjaival

Tollat ragadhatsz, fiam
Csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem, téved a vén fejem

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot csócsált a hold
Nagyanyám könnyel mosolygó szemén
Ott remegtünk, a jövő meg én

Jó, tollat ragadhatsz, fiam
csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem téved a vén fejem

Mind marni meg köpdösni fog
Mert csak a nyáltól tart emészthetőnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért
Vajon miért?

Ne zavarj sok vizet
Maradj szabad szegény
Még lehet, hogy nem hiszed
Veled, de nélküled is úgy lesz
Minden, ahogy lennie kell

Ragadj hát tollat, fiam
De tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré válni félnek
Remélem, téved a vén szívem

Bő nyállal köpnek le majd
Csak hogy hagyd őket, agyondicsérnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért

Azt hiszem nincs olyan japán kultúra iránt érdeklődő ember, aki ne halott volna Taiko dobokat. És kinek megütötte egyszer is a fülét, abban gondolom rögtön felszította a harci vágyat, és átérezte egy csatába induló szamuráj kedélyét. A Taiko dobok mindenkiben felébresztik a benne élő harcost, az igazi bushido lelkét. De mégis mik ezek a különös hangszerek, melyek így ki tudják fejezni a háború világát?

Album:  Late Of The Pier – Fantasy Black Channel (2008)

Megjelenés éve: 2008

Rólam sokan tudják már, hogy imádom az indie zenét és könnyen levesznek a lábamról ha a Franz Ferdinand -féle indie mellé hozzá csapják az elektronikát is. Ügyesen tette ezt 2007-ben a Klaxons is akikről már írtam >ITT< és >ITT< is bemutatkozó, és második lemezük apropóján. A zenével való ismerkedésemet még a Depeche Mode szintiszőnyegeivel kezdtem 2001 tájékán (előtte azért faszán elvoltam a Hupikék Törpikékkel, meg a Sláger Rádióval...ehh) és a DM akkoriban megjelent Exciter albuma óta nem is igazán adok alább a minőségből. Említett lemezt ma már nem lehet lejátszani, annyira szétkarcolódott. De talán mindenki így van az első lemezével. 2004-ben robbanásszerűen jelent meg a Franz Ferdinand cím nélküli debütje, amely zenetörténeti mérföldkő lett, ezt kár is lenne tagadni. Divatba hozta az indie zenét, az indie rock-ot, az öltönyös/bentlakásos sulis/egyetemista pop-ot, nem is csoda, hogy taroltak az év végi díjkiosztókon. Persze teljesen megérdemelten. Akkor a DM-et háttérbe szorítottam, és a fiatal brit bandák felé fordultam. The Libertines, Kaiser Chiefs, Arctic Monkeys, Bloc Party, stb. Több tucatnyi példát lehetne mondani, elég annyi, hogy a Franz Ferdinand 2004-es színre lépése óta majd’ minden bokorban nőtt egy-egy indie zenekar. 2007 fontos év volt számomra, ugyanis akkor jelent meg a Klaxons első lemeze, Myths Of The Near Future címmel. A sci-fi elemekkel és hivatkozásokkal/utalásokkal bőven megfűszerezett album adott egy olyan pluszt számomra amelyet már igen régóta hiányoltam. Az elektronikát, a szintiket, a torzításokat és a prüttyögéseket belecsempészték az indie zenébe, ezzel teljesen új műfajt teremtve (nu rave). Éppen ezért ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy melyik az abszolút kedvenc zenekarom, akkor rögvest rávágnám, hogy a Klaxons. Mert a dalok mögött ott van az a sok mondanivaló, amely rengeteg hasonszőrű banda esetében hiánycikk. A sci-fi műfaja nemcsak rányomta bélyegét, hanem szervesen bele is ivódott a lemezbe. És mindez a 2010-es Surfing The Void albumon is jelen volt, kár, hogy a hangzás hazavágta az egészet. Ennyit a Klaxons-ról. Követőik persze mindig is akadtak és eztán is akadnak majd. Közölük az egyik a Late Of The Pier akik pofátlanul fiatalon hozták össze a bemutatkozó lemezüket. Ám a végtermék mégis jelen volt minden 2008-as év végi összesítésben és ranglistán. Könnyű lenne párhuzamot vonnom ezen album és a Klaxons debütje között, de meg kell említenem, hogy eme produktum koránt sem annyira populáris mint a Myths Of The Near Future. A kezdő Hot Tent Blues instrumentális (vokál nélküli) nyitánya kellően előkészíti a hangulatot, a Broken pedig remekül pörgeti ezt tovább. A harmadik dal (Space And The Woods) hatalmas sláger lett, teljesen megérdemelten. Gary Numan szintijei teljes mértékben felismerhetőek, de eszünkbe juthat Bowie new wave korszaka is. Az utalásokkal teli dalszöveg pedig csak a hab lenne az űr-tortán, de csak abban az esetben ha ezen szerepet nem a fantasztikus videoklip töltené be (ami alant megtekinthető). Az ezután következő The Bears Are Coming olyan mintha ledobtak volna két szintit a dzsungelbe, a Random Firl hallgatása közben nekem felsejlett egy kis The Beatles utánérzés, a Heartbeat esetében a hardrockos gitár és az első káromkodás (''Pinapple pieces in brine/Fucking around with your mind'') színesítik a palettát. A Whitesnake kellően odavágós, még metal elemeket is sikerül belezsúfolni. A VW-ban fúvósok is színre lépnek, a Focker-t bármely komolyabb indie rock, de még emo rock zenekar is megirigyelhetné, a The Enemy Are The Future letagadhatatlanul korai Queen. A Mad Dogs And Englishmen szép kis előkészítés a monumentális zárásra, amit a Bathroom Gurgle személyében meg is kapunk (dettó káromkodással és súlyos szintifutamokkal fűszerezve a dalban). Levezetésnek van még egy rejtett szám is, de az már csak egyfajta levezetés, lassú folyású akusztikus darab. Samuel Eastgate hangja néha idegesítően nyafogós, mint ahogy a lemez is fárasztó a végére, azt pedig simán el tudom képzelni, hogy valakit irritál az egész, de langyos, unalmas biztonsági játéknak semmiképpen nem lehet nevezni. Én már el is felejtettem, milyen érzés az, amikor felfedez az ember egy kezdő zenekart valahogy magának, és aztán az a későbbiekben sem hagyja cserben: tök jó. Minden egyes számban van valamiféle stílusváltás, helyenként több is. Az album tehát tökéletesen van összerakva, nincsenek benne üresjáratok és a sci-fi hangulat is rendesen ott van a szeren.

Kiknek ajánlom: Azoknek, akik kedvelik az indie zenét és már kissé belefásultak a havonta érkező ifjú titánokként feltüntetett zenekarokba. A Late Of The Pier nem fog csalódást okozni, ezt garantálom.

 Ezt a posztot a számomra egyik legfontosabb és a saját műfaján belül a legjobbnak tartott magyar bandámnak szentelem, az Eleven Holdnak. Török-Zselenszky Tamás ( vagy Zselenszky gróf/Nap) dalszövegei egészen egyedülállóak a magyar zenei piacon. Minden sornak értelme és mondanivalója van. A dalszövegek versként is helytállnak egytől-egyig. Nemcsoda, mivel Zselenszkynek verseskötete is jelent meg Szívrák címmel, ami azonos az egyik számuk címével is, és ami az egyik személyes kedvencem. Az Eleven Hold tipikusan olyan zenét játszik, aminek egyszerűen muszáj figyelni a szövegére, nem csak úgy szól a háttérben. Jómagam nagyon bánom, hogy 2007-ben kivonták magukat a forgalomból, az "új" Eleven Hold pedig már nem olyan jó, mint a régi, mivel egy énekes váltás mindig betesz egy együttesnek, bármilyen műfajú zenét is játszanak, és tudom gonosz dolog, csak az énekesre figyelni, de az Eleven Hold szíve Zselenszky volt. Nagy örömömre felfedeztem, hogy a budapesti Hunnia Art Bisztró hivatalos előadóművésze és rendszeresen vannak zenés előadásai, amit majd egyszer én is meglátogatok. :)

Amit pedig a Wikipédia mond róluk: 

"Az Eleven Hold Székesfehérvár környéki magyar rock (pop/rock, grunge-rock) együttes, mely 1998-2007 között volt aktív. Utolsó koncertjét 2007 januárjában adta. 2010-ben megváltozott összetétellel újraalakultak. [...]

Tagjai: 
Nap (Török-Zselenszky Tamás): ének, gitár, szöveg (sz. Székesfehérvár)
Basa (Balassa Béla): basszusgitár (sz. Székesfehérvár)
Dinky/Gyuszkó (ifj. Bodó Gyula): gitár (sz. Mór)
Psot (Joós Zsófia): hegedű (sz. Veszprém)
Robogó (Pábli Róbert): dobok (sz. Mór)
Robesz (Szili Róbert): konga, percussion (sz. Mór)"

 

Most pedig jöjjön a lényeg: a zenéjük. Elsőre Zselenszky stílusa furcsa lehet, de idővel az ember egyre jobban hozzászokik ( vagy meg is szereti). Ez az a számuk, amit először hallottam tőlük és amit a zenecsatornák is sokszor játszottak anno, de természetesen nagyon ajánlom a többi számukat is.

Tool - Parabola

A Kerrang! 1981-től megjelenő rock és metal zenei irányzattal foglalkozó brit hetilap. Eleinte alacsony volt a népszerűsége, majd a 2000-es évektől kezdett el magasan felfelé ívelni a lap. Manapság kb. 130 ezer példányban adják ki hetente az szubkontinensen. Ma már nemcsak zenei magazint visznek, hanem koncerteket, fesztiválokat is szerveznek. Ezek közül leghíresebb a Download Festival, melyet nyaranta rendeznek meg a Donington Parkban. 

A Kerrang!-ról ennyit.

A mai poszt fő témája egy általuk szervezett "ajándék" a Bruce Dickinson vezette heavy metal formációnak. Az albumot 2008. július 16-án adták ki a rajongók nagy örömére. A korong 15 számot dolgoz fel a banda munkásságából, többek közt a Prowlert, a Troopert, a Fear of the Darkot és még egy pár művet. A teljes hossz: 74 perc és 3 másodperc.

Az előadók között olyan nagy nevek szerepelnek, mint az Avenged Sevenfold, a Trivium, vagy éppen a Metallica. 

A Rammstein után, egy másik Rockbanda a Linkin park koncertjét tombolhatjátok végig, ezúttal a 2010-es Madridi felvételt hoztam nektek.

Előre is elnézést kérek, nem sikerült megjegyeznem ki kérte a mai posztokat, így aztán mindegyiknél döntsétek el vajon melyik ajándék kié lehet ! :)

Első meglepetésem egy német Rockbandának a "Rammsteinek" Hamburgi koncertfelvételét tartalmazza. Azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom őket, hiszen ha csak annyit mondok : Ich Will, Du hast, Buck Dich, még egy ártatlan kisgyerek is tudja miről van szó. Én jómagam az első említett számnak a klippjét láttam úgy 12-13 éves koromban, azóta bármikor bármilyen formában vevő vagyok rájuk.

Jó szórakozást hát, hangerőt a maximumra, tudassátok a szomszédokkal mi az a zene ! Hiszen mint tudjuk., a karácsony a szeretet ünnepe .

 

Az egész 2004-ben kezdődött, körülbelül 14 éves lehettem, amikor a kezembe került a Nirvana Nevermind című albuma. Addig nem nagyon foglalkoztatott a rockzene, de ez az együttes annyira lenyűgözött, hogy az ő hatásukra léptem a helyes útra, és ragadtam a későbbiekben én is basszusgitárt. A mai napig a Nirvana az egyik kedvenc bandám. De gondolom, hogy ezzel nem csak én vagyok így.
 De lássuk csak, hogy honnan is verekedte fel magát ez a tiszavirág életű banda, ami millióknak változtatta meg az életét:
 

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Mr. Sulu olvasónk írta nekem:

Szia Brit!

Egy fantasztikus együttest szeretnék bemutatni az olvasóknak, melyről csak nemrégiben hallottam először. Érzelmi kötődésem is van ugyanis megismerkedtem egy fantasztikus lánnyal neki köszönhetően ismertem meg a Budapest Bárt. Az együttes motorja Farkas Róbert és testvérei/barátai akik mind virtuózai saját hangszereiknek. Ők maguk köré gyűjtötték a magyar alternatív zene legnagyobb alakjait. A teljesség igénye nélkül a csapat tagja Németh Juci, Rutkai Bori, Lovasi András, Kiss Tibi, Szűcs Krisztián és még sokan mások. Az együttes 2007-ben alakult alkalmi jelleggel, de akkora siker lett hogy azóta sorban adják ki újabb lemezeiket. Eddig négy albumot adtak ki és koncertszínházi előadásaik nagy sikereket aratnak az egész országban. Stílusukra alapvetően a bárhangulat jellemző, mely kiváló elegyet alkot a cigányzenei motívumokkal. Klasszikus magyar és nemzetközi slágereket, sanzonokat és kuplékat hangszerelnek át és formálják saját képükre beleadva egyéniségüket. Linkelném is személyes kedvencem tőlük, mely tökéletesen kifejezi stílusukat és biztosan mindenki fülébe belemászik a nóta aki meghallja.

Apró kiegészítésem: magam is kedvelem ezt a zenekart, ha jól tudom Péterfy Borival is van közös daluk de az teljesen biztos, hogy Kiss Tibi énekelte a Szívemben bomba van című slágert mert az MR2 Petőfi heavy rotációban nyomatta annak idején. Remek kis zenekar ez, értékelhető, minőségi produktumot állítanak elő. Sok hasonszőrű magyar előadó vehetne róluk példát (például nekem a Marót Viki és a Nova Kúltúrzenekar szimplán egy ízléstelen vicc). Külön tetszett eme dal azért is mert jómagam is budapesti vagyok. Köszönjük az ajánlót Mr. Sulu és kifejezetten örülök, hogy ama bizonyos fanasztikus lány ennyire jó hatással van rád hiszen a Budapest Bár kicsiny hazánk egyik legjobb, a cigányzenét a füstös bárok és a modern idők muzsikájával elegyítő zenekara amely a honi underground zenei színtér (értsd: nem Fluor avagy Wolf Kati) legjobbjait invitálja meg egy-egy közös dal elejéig. Ezt hallgassátok inkább, ne a sok médiaszart.

A minap találtam erre a kis klippre. Az együttes neve: The Gag Quaertet.

Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.