Ezt meg kellet osztanom, ugyanis holnapra meg kéne tanulnom olyan gyönyörű!

Én általában ahhoz tartom magam, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért, ami meg nagyon nem megy (és kilátástalan a fejlődés) arra nem érdemes energiát pocsékolni. Éppen ezért írok novellákat, ezért nyomatja Valorum a társadalomkritikákat, és ezért kapunk Szlotától szép sok-sok képet. Tehát én írok, hiába a költői nyelv a magyar, poéta én nem leszek. De mivel ma van a költészet világnapja, úgy éreztem megcsillogtatom ama bizonyos művészi vénám, és előrukkolok egy verssel, ami aztán tényleg belülről jön, úgymond hűen tükrözi nézeteimet. Fogadjátok hát szeretettel:

Czigány Lóránt - Toldi

Ez volt az első versem, amit a blognak be szerettem volna küldeni, de most én magam teszem ki. Remélem tetszeni fog! :)

Érzések az éjszakában

Mély csend ült az esti nyárra, fölöttem csak lágy szél susog
Éreztem, bár lelkem dalol, de szívem mélyén árnyék guggol.
Egy apró, röpke pillanatra megrészegült gondolattal
Hittem, hogy csak létezhetek, hittem, hogy csak álmodhatok.

Elmentél már tőlem messze, kegyes halál elragadott
A fájdalom, mit bennem keltett, úgy érzem, hogy megszakadott.
Hisz’ tudom, hogy a másvilágon együtt leszünk boldogok,
S szívem mélyén árnyék guggol, de érzem, hogy a lelkem dalol.

Ezt most csak azért teszem ide fel

Mert éppen e percben tanulom

És amúgy sincsen, ma még posztom.

Ez a vers fos, véleményem osztom,

De azért ti, fogadjátok szeretettel:

(ui.: Rosszak a verseid Ady Endre)

Mint láthattátok ma az oldalon csak a szabadságharccal, és ezen jeles nappal foglalkozó posztokat publikáljuk, nekem is ma ez a második posztom, bár én nem csináltam hosszú olvasmányos posztokat. De engedjétek meg, hogy be mutassam még ezt a három verset:

György Emőke - Szabadság herceg

Petőfi: szabadság hercege
Ösztönző verse a fegyvere
Hangját maradandón hallatta
Népét tiszta szóval vallatta
Talpra magyar! - csatára buzdít
Erénye volt szabadság és hit
Nagyjaink holtak kit kövessünk?
Ki ellenünk szól, megkövezzük?
Ajkunkat díszíti szóvirág
Ettől vajon jobb lesz a világ?
Lesz-e még Petőfi, (h)ős utód,
Ki eszméivel világot fold’...?

Koncsor Milán - Holt szabadság

Vérvörös századok könnyfelhője alatt
Megnémult mártírok kaparják a falat
Üszkös körömággyal minduntalan vésik
"Hol van az igazság? Kétszáz éve késik!"
Fényes szabadságért lelték halálukat
Hősi halántékon golyó ütött lyukat
Marcangolt az ellen, mint vérengző vadak
Tőlük visszhangoztok mint hófehér falak
Éjfekete évek rideg árnyékában
Megtépett tetemek szenderülnek lágyan.
Hogyan lehet akkor, ki ezer hőst nemzett
Kínja borzalmába belesántult nemzet?
Rabigába hajtott éjfekete égben
Száz hazugság bujkál ott a sötétségben
Tízmillió embert szorongat az ármány
S reménnyel telt fiatalok halnak meg árván
Rájuk emlékezik Bécs és Itália
"Nemes célért haltál, Ó magyarnak fia"
Vérvörös emlékek, elhaló századok
Fekete keresztek nyomják a vállatok
Előre lépj ember! Nem szűnik a vakság?
Vérében fuldoklik a magyar szabadság!

Juhászné Bérces Anikó - Nyergestető

Székelykapu az út mellett
Csalogat, rajt át kell menned,
Lombsátor a fejünk felett,
A magasba lépcső vezet.

Út végén vár a hegytető,
Csodálatos Nyergestető.
Katonai hős temető,
Kopjafákból díszes erdő.

Örök díszőrségben állnak,
Látogatót mindig várnak,
Akik jönnek, s tiszteletből
Hoznak újabb kopjafákat.

Kettős kereszt, büszke huszár,
Meg faragott fatulipán
Idézi a fájó múltat,
Vesztett szabadságharcunkat.

Kétszáz székely honvéd hada
Magát soha meg nem adta.
E helyt volt a végső csata,
S a föld őket befogadta.

Ne könnyezd ki hazáért halt,
Hirdeti fennen egy tábla,
Szabadságért küzdöttek ők,
Önként mentek a halálba.

Derék utód, ha erre jársz,
Álmukat pár percre vigyázd.
Mondj el értük egy halk imát,
Tekintsd meg a sok kopjafát!

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.
 

Ma március 15. van, így gondoltam, hozok nektek az ünnepnaphoz kapcsolódó verseket, nem megszokott alkotótól, nem megszokott stílusban. A költő Szilágyi Domokos, 1938-ban született, íróként és irodalomtörténészként is tevékenykedett. 18 kötete jelent meg az 1962-től 1978-ig terjedő időszakban.

Két versét választottam ki, az egyik az Ünnep című. Ez a mű hangulatilag és tartalmilag is megállja a helyét napjainkban, hiszen bemutatja az alkotó saját érzéseit az ünnepléssel kapcsolatban. Engem az ragadott meg, hogy a hétköznapokat ugyanolyan fontosnak tartja, mint bármelyik „jeles napot”, bár én érzem benne a kényszert is, mintha nem tehetné meg, hogy ezeken a napokon csak az ünneppel foglalkozzon, mert dolgoznia kell. Ez napjainkban is megfigyelhető: valahogy a piros betűs, nemzeti napok jelentősége elsikkadt a szürke, eltompult hétköznapok rohanása mellett. Már nem tanúsítunk ezeknek nagy jelentőséget.

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)

Üdv, mindenkinek!

Bár hivatalosan még mindig takarékra vagyok állítva és a posztokat csak kicsiny szobámban írogatom, úgy döntöttem, hogy ezen jeles nap alkalmából visszanézek egy ünnepi poszt elejéig. Eme nap nemzeti jelképpé, a szabadság utáni vágy kifejezésévé vált és bár biztos vagyok benne, hogy más egyéb blogokon is tartanak majd megemlékezést a témával kapcsolatban, én egy kicsit más nézetből próbálok majd a következő sorokban hozzá nyúlni. Kérdezték már annak idején egy páran, hogy miért kerülöm a politika témát mint a forró kását. Nos, ennek egy roppant egyszerű megoldása van: azért, mert pár éve eldöntöttem, hogy a politikához soha többé, semmilyen formában nem kívánok csatlakozni, de még csak állást foglalni sem. Voltam én Jobbik delegált, gyerekek, két alkalommal is és nyerhettem úgymond ''bepillantást a színfalak mögé'' de mikor az ember azt látja, hogy az új párt amelybe annyi reményt fektettek, helyenként még a nagyon utált MSZP által is elnyomásra kerül, akkor ott egy kissé meginog az ember hite, és bizalma. Nincs nekem az ég világon semmi bajom a Jobbikkal de azt hiszem legközelebb kétszer is meggondolom majd, hogy elmenjek-e szavazni, avagy inkább otthonról kövessem végig az eseményeket. Anno ezrek skandálták Orbán és a Fidesz nevét, most pedig mi lett az egészből? Egyesek az új Gyurcsányt látják a miniszterelnökben, megint egyesek pedig pont Fletó nagy visszatéréséről susognak (bár ezt jobbára nyuggerek teszik, de ki tudja mit hoz a jövő…). Sosem jó az ami van, mert mindig található valami rossz amiben bele lehet kötni. Észre kéne már venni, hogy amíg ez a nép pártokra van osztva, addig itt senki sem várhat szebb jövőt. Talán némely anti-utópia is megvalósul majd, bár ezeket majd csak az unokáink fogják komolyabban megtapasztalni, mi addigra már régen hat láb mélyen leszünk. Egy kicsit talán elkanyarodtam a témától, akit nagyon érdekel, hogy merre felé tartunk, az olvassa el Orwell 1984 című regényét és sok mindenre választ kaphat. Most pedig stílszerűen, egy huszár vágással térjünk is vissza a témához.

A Nemzeti dal lelkesítő induló és versbe foglalt, mozgósító erejű kiáltvány a nemzethez. Már a versfelütésben testet ölt a legfontosabb gondolat: "Talpra magyar, hí a haza!" és az indító kérdés: "Rabok legyünk vagy szabadok?" A következő öt szakasz első négy sorában a múlt, a jelen és a jövendő történelmi és erkölcsi ítéletét fogalmazza meg a lírai beszélő jelszószerű tömörséggel, kiemelve a haza becsületének mint legfontosabb értéknek a helyreállítását. A refrén négy sora adja meg a választ az indító kérdésre: "Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Ez a szerkezeti megoldás arra ösztökéli a hallgatót, hogy már a második versszaktól kezdve maga is mondja, kiáltsa a refrént. A költő a megfogalmazott cél bemutatására jelképeket használ. A jelkép egyszerű metafora, amely valamilyen elvont fogalmat érzékelhető, valóságos képpel fejezi ki. (ilyen jelkép a szív = szerelem, és galamb = béke vagy tisztaság.) A Nemzeti dal a közéleti témájú magyar líra kiemelkedő alkotása, mely közvetlen politikai cselekvésre, a forradalom kivívására sarkallta a magyarságot.

Petőfi Sándor - Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Sziasztok!

Becherovka vagyok és Vanson közbenjárásával immár én magam is ehhez a nagyszerű csapathoz tartozhatok. :) Elsőként egy saját verset szeretnék Nektek bemutatni, de a későbbiekben is sor fog rá kerülni, hogy a költeményeimet publikáljam itt a blogon. Fogadjátok tőlem sok szeretettel A remény ódája című versemet!

A remény ódája

Nem hallottam szebb szót, mi ajkaidból kifolyt,
A hold ezüstös fénye párnáimon dalolt.
Amikor a remény veled halt meg utoljára,
Ráfontam az életem egy igen vén fűzfaágra.

Oh ne hagyj el kedvesem engem e nyári éjszakán
Hisz jön még dér a kutyára, életem alkonyán.
Köszönöm mit velem tettél, bár neked lehet fura
Hiába sír minden szó, vár a Halál ura.

És találkozunk akkor, midőn ismét láthatlak,
Sosem hittem volna, hogy ennek a csúf Kaszásnak
Emígy fogok örülni, Te szelíd, büszke lány,
Találkozunk akkor, Te gyönyörű virágszál!

 Szép napot kívánok minden olvasónak!

Végre újból elérhető az oldal így ki is raknám Becherovka nevű olvasónk beküldött versét.Sajnos technikai okok miatt nem tudtam válaszolni a levélre de ha belevágnál a blogolásba csak írj nekem és felveszünk próbaidőre!

Szerelmem morzsái – Első vers

Itt fekszem a földön, várva, ténferegve
Tengerkék ég alatt búsan, elmerengve
Érzem, hogy a szívem mélyén, bástyáimnak ormán
Lángot kap egy tűzmadár, s messze-messze elszáll
Szabadságnak madara ez, szívem szerelméé
Úgy érzem, hogy itt hagyott, s vissza soha nem tér.
De eljő majd az én napom is, mikor gőgöd elszáll
Visszavárlak akkor, aranyhajú, szép lány.

Török-Zselenszky Tamás : Szabadegyháza

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot lóbált a hold
Nagyanyó földtől gudvancos kezén
Csak ültünk: az idő meg én

A költők sorsáról beszélt
Hogy mind megégnek a fajtájukért
Mert hiszik, hogy mindenki változni akar
Csak nem bír a jóisten kódjaival

Tollat ragadhatsz, fiam
Csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem, téved a vén fejem

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot csócsált a hold
Nagyanyám könnyel mosolygó szemén
Ott remegtünk, a jövő meg én

Jó, tollat ragadhatsz, fiam
csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem téved a vén fejem

Mind marni meg köpdösni fog
Mert csak a nyáltól tart emészthetőnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért
Vajon miért?

Ne zavarj sok vizet
Maradj szabad szegény
Még lehet, hogy nem hiszed
Veled, de nélküled is úgy lesz
Minden, ahogy lennie kell

Ragadj hát tollat, fiam
De tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré válni félnek
Remélem, téved a vén szívem

Bő nyállal köpnek le majd
Csak hogy hagyd őket, agyondicsérnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért

Belülről feszít szét
a némaság.
A kényszer csend,
mert senki sem hallgat meg,
Mikor szóra nyílna
a szám.
A fülek süketté válnak, s
nem bírom már.

Elmém bomlik, s
lelkem könnyezve ordít,
s bár hangját csak
én hallom... a koponyám
már szétreped...
S a fájdalom egyre mélyebb
és feneketlen, mint az a csatorna régen

S tőlem ne várja senki,
hogy szavaim csengjenek vidáman,
mint kis madárkák hangja,
ebben a rothadó, remegő világban...

Az emberek őrültek,
felbomlott a rend...
az elme...

Béke van, de hol az ész?
Ez lesz tán tényleg a vég?

"Emberek vannak, de nincs emberiség..."
Az ember kiszáll, a Föld utazik tovább...

ÚTINAPLÓ / autóban

Holdat virágporból!
Löszsivatagon fekszem.
Izzó testem a nyárs,
s a magma tüze felett,
rám felszúrva üvölt a Dunántúl.
Démoni, vércsekarom-kezek
hülye áldást osztanak most:
„Száradj, kis ország!
Hordjon szét a szél!
Eddig is belőled evett az
egész világ!”

Nem kergetem a bogarakat.
Rád jönnek, nem rám.
Neked van kiszögezett, szenvedő
ember-istened, akinek
halál henyél a lábainál.
…
errefelé bauxittal virágzik a táj.
Vér érc…
Az izmok diadala: a halál
diadala.
Mint ahogy a szépérzék
szedi a virágot,
úgy rothasztja a jóhiszemű
tudós a Földet,
s önmagát.

Ne járj a vízen!
Ne küldj csókot és mosolyt!
Egyedül maradsz.
 

[Török-Zselenszky Tamásról olvashattok itt is]

Egyik kedves barátom versét olvashatjátok, ha tetszik, akkor a blogján több alkotását is megtaláljátok.

A kőszegi hegyek

Álmomban szarvasokkal futottam,
Büszke fejüket ingatták,
Patáik alatt korgott a Föld gyomra
Agancsukkal az eget karcolták

Óriás csillagképeket követve
Érteklassan a patak partjára,
A víz édesen suttogott,
Csókot nyomtak hullámló arcára

Ordításra ébredtem,
A fejem zsibongott,
A ház előtti utcán
Egy kamion zajongott

Hideg levegő maró szőkesége
Az arcomba harapott. Mi tévő legyek?
A bűzölgő káoszt mélán szemlélték
A komor kőszegi hegyek

Majd egyszer újra látom
A vadon tiszta csendjét
Ezer madár fészkét
És számolom percenként,

Mennyi idő telik el miközben,
Elveszett lelkem felé lépkedek
S remélem megtűrnek majd hátukon
A büszke kőszegi hegyek

Pilinszky János:. Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz ûrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.

Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.

Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Már elszállt, eltűnt
s ami volt, az meghűlt
már nincs semmi, ami hajtja
de szívverése az, mi lelkét tartja

nem nézi a jövőt, sem a múltat
hogy boldog még, az csak a látszat
új ruhákba már bele nem bújhat
s minden kritikát nyugodt arccal álltat

Érzelem nélkül, gyűlölet nélkül
szerelem nélkül, nevetés nélkül
óraműpontossággal igyekszik
hogy befejezze, mire kiteszik

görnyed az asztal felett,
papírjára ömlik a szó
látja már az elhalt telet
de nem tudja, hogy ez jó

nincs olyan már köztünk, hogy szelíd teremtés
ő már meghalt, s csendben eltemették
csak egy ember volt, aki ekkor így szólt:
- Ma már mind démonok vagyunk...
- s ha nem változunk, így maradunk

Fridli Zoltán (alias csakfater:) egy amatőr verselő, de semmiképpen se a szó rossz értelmében véve. Könnyen érthető, mégis természetesen rímelő verseit eltudom képzelni üdvözletekben, emlékkönyvekben, de könnyed délutáni olvasgatásra is. További verseket is találhattok tőle például saját oldalán itt.

Fridli Zoltán:  Igaz Szerelem

Ha a szót keresem, az úgy megvan,
Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést? Félelemmel kevert a vágy,
Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar,
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Impérium a gyengeségben,
Aranyfény a láthatásnak szürkületben,
Hűst adó árnyék a pusztán.
S miként a szavakat sugdosván,
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek,
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb,
Bódító, az édesnél sokkal édesebb,
Ám végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem,
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben,
Megtalálható a fájdalmasan múló években,
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában,
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet,
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért,
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.