Ha ma japánról és a nyomtatott irodalomról beszélünk, szerintem mindenkinek ugyanaz jut eszébe: MANGA. A sok magyar, Animaxon (Meg ugye A+-on) nevelkedett animebuzitól nem is várnék mást. Legtöbbjüknél tényleg csak a Narutóig terjed az értelem. Ami viszont igazán elkeserítő, hogy a helyzet ugyanez japánban is. Persze a japán írásjelek sokaságát és bonyolultságát nézve nem is csodálom, de attól még elég lehangoló lehet a japán öregek számára, hogy nem csak unokáik, de még gyermekeik is az írott információ több mint 70%-át a képregényekből szerzik. Nemcsak a történetek, de a használati utasítások, az oktatásban használt anyagok egy része, sőt, sokszor még a céges tervezetek is manga formában jelennek meg. Persze japán egy nagyon vizuális nép: „Az írás a kép, és a kép maga az írás” tartja egy régi mondás. Ugyanakkor szerintem senkinek, (aki a japán kultúra iránt érdeklődik) nem szabadna figyelmen kívül hagynia Natsume Sōseki-t, akit talán a szigetország Jókai Mórjaként tarthatunk számon. Sōseki volt a Meiji korszak egyik első (és legjelentősebb) regényírója, a japán realista regény megteremtője. Olyannyira nagy név japánban, hogy 1984 és 2004 között az ő portréja díszítette az 1000 jenes bankjegyeket. Itthon meg szinte semmi. Ha egy animést bárki megkérdezné, hogy milyen japán írókat ismer, előbb jutna eszébe Kishimoto Masashi mint Sōseki…
Na de magát az írót kitárgyaltuk, jöjjön a könyv:

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Tudom, hogy mostanában nagy divat a Japán iránti rajongás, és mindent ellepnek a cosplayesek a conok idején, és néha már irritálóak a otakuk (anime és mangafan), de szerintem érdemes néha elmerülni egy-két mangában vagy animében, mert a japánok bizony nagyon tudják, hogy mit hogyan kell csinálni. Én személy szerint rajongok a kissé elvont, borzongató dolgokért és ha ezt ötvözik a gyönyörűen kivitelezett látvánnyal, akkor számomra az máris egy csoda. [Később, tehát tőlem ilyen és ilyesmi témákban fognak érkezni posztok. :)] Ma pedig az egyik kedvenc mangámról, a Vörös Kertről írnék egy kis ajánlót.

Előző posztomban már megemlítettem, hogy nagy tiszteletben tartom a szamurájokat, ezért most bemutatnék egy könyvet, amit én személy szerint kötelező olvasmánnyá tennék, főleg a mai fiatalságnak. Következzen hát a Hagakure.

Nos akkor kezdjük először is az íróval… Takami Kósun 1969-ben született Oszaka közelében. Miután az Oszakai Egyetemen irodalom diplomát szerzett a Japán Egyetem szabad művészetek levelezős szakát nem fejezte be. 1991-1996 között a Shikoku Shimbun újságnak dolgozott, ahol politikai, gazdasági cikkei és rendőrségi tudósításai jelentek meg.

A Battle Royale regényt akkor fejzte be, mikor otthagyta az újságot, a regényt azonban kiejtették az irodalmi pályázat utolsó fordulójában, melyre tulajdonképpen készítette a művet, mert túlságosan vitathatónak találták. Azonban 1999-ben végül mégis kiadták, és hamar bestseller lett. Egy évvel később elkészült a manga- majd 2000-ben a filmadaptáció is.

A “battle royale” kifejezés a profi pankrációban fordul elő, és azt jelenti, hogy a ringben egyszerre több pankrátor van, akik szabadon bárkit támadhatnak, összeállhatnak, szövetkezhetnek de nem érdemes komolyan venniük ezeket a barátságokat.

A történet egy alternatív jelenben játszódik ahol az USA nem bombázta le Japánt így a háború végkimenetele is más lett, ezáltal létrejöhetett az elszigetelt, távol-keleti Köztársaság. Ez az úgynevezett Nagy Kelet-Ázsiai köztársaság, egy erős kommunista diktatúra, mely teljesen elszigeteli magát a többi országtól, és az Amerikai Birodalmat pedig abszolút ellenségének tekinti olyannyira, hogy a rockzene hallgatása tilos az országban. Ebben a diktatórikus rendszerben az átlagpolgárnak nem lehet egy rossz szava sem a vezér ellen, különben egyszerűen kivégzik. Ráadásul hogy a megfélelmítést még fokozzák, a kormány megszervezte “a programot”. Ennek lényege, hogy a kormány egyik számítógépe adatabázisából találomra kiválaszt egy 9-es osztályt, a diákokat elszállítják egy elszigetelt területre, majd elindítják ”a játékot”. Ennek célja, hogy a diákok kapott fegyvereikkel megöljék egymást, ugyanis csak az utolsó túlélő juthat haza. A nyertes aztán mindent visz, egy évig sztár lehet. A TV is bemondja az eredményt, egyfajta élet-halál valóságshow ez. A játékból kiszállni nem lehet. Ha nem te ölsz, téged ölnek. Szabály nincs, a fegyver bármi lehet, a konyhai étkező villától a komoly gépfegyverig, kézigránát, baseballütő, sarló, akármi, ennek tényleg csak a képzelet szab határt. Viszont az, hogy megnyertél egy ilyen "programot" nem garancia arra, hogy a következő évben nem sorsolnak ki, mivel ugye kihagytál egy évet ezért ismételned kell egy másik iskolában...

A játékosok, diákok nyakán ezüst nyakörv van, ami felrobban, ha a szabályokat nem tartják be. A dolog perverzitása még, hogy titkon az ország vezetői fogadásokat kötnek a leendő nyertesre. Minden játékos egyedül vagy csapatokba verődve próbálja túlélni, ki az eszét, ki az erejét veti be. Régi barátok fordulhatnak egymás ellen, de az érdek új barátságokat is hozhat.

A diákok sorsa mellett azonba nagyon sokmindent megtudhatunk magáról a Nagy Kelet-Ázsiai Köztársaságról. Itt ugyanis nem csak a rock zene tilos (amit ennek ellenére pl Súja, a főszereplő, illegálisan beszerez), hanem az internetet sem lehet használni, legalábbis a világ többi részével nem lehet érintkezni, hacsak nem jól képzelt hacker az illető. Az országban annak ellenére, hogy elnyomás van, az emberek viszonylag jól megélnek, ugyanis a Köztársaság export cikkei a legjobb minőségűek a világon. “Az a baj ezzel a szar rendszerrel, hogy jól van felépítve”, mondta az egyik szereplő a regényben, és valóban. Takami remekül kidolgozta a köztársaság részleteit, ami ugyan most még elvileg virágzik, de biztos bukásra van ítélve.

Kemény ez a történet, hihetetlen, az egész szituáció nem könnyen emészthető. Meddig szólhat bele egy kormány a népe életébe? Sorsába? Csak nagykorúaknak ajánlom, és annak, aki szereti a horror-thriller regényeket, váratlan fordulatokat, eseményeket, izgalmakat. Na és a vért.