Ülj mellém kérlek
meséld el titkodat
félsz-e mint rég
mikor írták sorsodat

Tudd meg, hogy minden nap számít
így éld az életed
Lesz, amelyik a pokolba csábít
elhozza a végzeted

Ülj le mellém
töröld meg könnyeid
ne félj, az idő
majd mindenben segít

És ha majd nem tudunk várni
szép lassan elmegyünk
nem fog az igazság fájni,
csak szépen, lassan szenvedünk

Nem kell semmit megbánnod
megbocsátanak neked
most kell a sarkadra állnod
hogy véghez vidd a tervedet

Tudd meg, hogy minden nap számít
így éld az életed
Lesz, amelyik a pokolba csábít
elhozza a végzeted

És ha majd nem tudunk várni
szép lassan elmegyünk
nem fog az igazság fájni,
csak szépen, lassan szenvedünk

Ez volt az első versem, amit a blognak be szerettem volna küldeni, de most én magam teszem ki. Remélem tetszeni fog! :)

Érzések az éjszakában

Mély csend ült az esti nyárra, fölöttem csak lágy szél susog
Éreztem, bár lelkem dalol, de szívem mélyén árnyék guggol.
Egy apró, röpke pillanatra megrészegült gondolattal
Hittem, hogy csak létezhetek, hittem, hogy csak álmodhatok.

Elmentél már tőlem messze, kegyes halál elragadott
A fájdalom, mit bennem keltett, úgy érzem, hogy megszakadott.
Hisz’ tudom, hogy a másvilágon együtt leszünk boldogok,
S szívem mélyén árnyék guggol, de érzem, hogy a lelkem dalol.

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza.
 

Ma március 15. van, így gondoltam, hozok nektek az ünnepnaphoz kapcsolódó verseket, nem megszokott alkotótól, nem megszokott stílusban. A költő Szilágyi Domokos, 1938-ban született, íróként és irodalomtörténészként is tevékenykedett. 18 kötete jelent meg az 1962-től 1978-ig terjedő időszakban.

Két versét választottam ki, az egyik az Ünnep című. Ez a mű hangulatilag és tartalmilag is megállja a helyét napjainkban, hiszen bemutatja az alkotó saját érzéseit az ünnepléssel kapcsolatban. Engem az ragadott meg, hogy a hétköznapokat ugyanolyan fontosnak tartja, mint bármelyik „jeles napot”, bár én érzem benne a kényszert is, mintha nem tehetné meg, hogy ezeken a napokon csak az ünneppel foglalkozzon, mert dolgoznia kell. Ez napjainkban is megfigyelhető: valahogy a piros betűs, nemzeti napok jelentősége elsikkadt a szürke, eltompult hétköznapok rohanása mellett. Már nem tanúsítunk ezeknek nagy jelentőséget.

Sziasztok!

Becherovka vagyok és Vanson közbenjárásával immár én magam is ehhez a nagyszerű csapathoz tartozhatok. :) Elsőként egy saját verset szeretnék Nektek bemutatni, de a későbbiekben is sor fog rá kerülni, hogy a költeményeimet publikáljam itt a blogon. Fogadjátok tőlem sok szeretettel A remény ódája című versemet!

A remény ódája

Nem hallottam szebb szót, mi ajkaidból kifolyt,
A hold ezüstös fénye párnáimon dalolt.
Amikor a remény veled halt meg utoljára,
Ráfontam az életem egy igen vén fűzfaágra.

Oh ne hagyj el kedvesem engem e nyári éjszakán
Hisz jön még dér a kutyára, életem alkonyán.
Köszönöm mit velem tettél, bár neked lehet fura
Hiába sír minden szó, vár a Halál ura.

És találkozunk akkor, midőn ismét láthatlak,
Sosem hittem volna, hogy ennek a csúf Kaszásnak
Emígy fogok örülni, Te szelíd, büszke lány,
Találkozunk akkor, Te gyönyörű virágszál!

 Szép napot kívánok minden olvasónak!

Végre újból elérhető az oldal így ki is raknám Becherovka nevű olvasónk beküldött versét.Sajnos technikai okok miatt nem tudtam válaszolni a levélre de ha belevágnál a blogolásba csak írj nekem és felveszünk próbaidőre!

Szerelmem morzsái – Első vers

Itt fekszem a földön, várva, ténferegve
Tengerkék ég alatt búsan, elmerengve
Érzem, hogy a szívem mélyén, bástyáimnak ormán
Lángot kap egy tűzmadár, s messze-messze elszáll
Szabadságnak madara ez, szívem szerelméé
Úgy érzem, hogy itt hagyott, s vissza soha nem tér.
De eljő majd az én napom is, mikor gőgöd elszáll
Visszavárlak akkor, aranyhajú, szép lány.

Török-Zselenszky Tamás : Szabadegyháza

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot lóbált a hold
Nagyanyó földtől gudvancos kezén
Csak ültünk: az idő meg én

A költők sorsáról beszélt
Hogy mind megégnek a fajtájukért
Mert hiszik, hogy mindenki változni akar
Csak nem bír a jóisten kódjaival

Tollat ragadhatsz, fiam
Csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem, téved a vén fejem

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot csócsált a hold
Nagyanyám könnyel mosolygó szemén
Ott remegtünk, a jövő meg én

Jó, tollat ragadhatsz, fiam
csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem téved a vén fejem

Mind marni meg köpdösni fog
Mert csak a nyáltól tart emészthetőnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért
Vajon miért?

Ne zavarj sok vizet
Maradj szabad szegény
Még lehet, hogy nem hiszed
Veled, de nélküled is úgy lesz
Minden, ahogy lennie kell

Ragadj hát tollat, fiam
De tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré válni félnek
Remélem, téved a vén szívem

Bő nyállal köpnek le majd
Csak hogy hagyd őket, agyondicsérnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért

Jó Napot!

Azért írok Önnek, mert barátnőm javasolta, hogy küldjem el ezt a versemet amit csatoltam levelemhez. 
Eddig akik olvasták, mindenkiből mást váltott ki e vers, remélem az Ön véleményét is olvashatom hamarosan.

Tisztelettel:
Farkas Mária 

Éjszaka gyermeke

Lemegy a Nap,
S fel jő a Hold,
Az éjszaka gyermeke
Előbújt már.
Nem tudom mit csinál,
S hogy merre jár,
Ő megy tovább, s látod
Árnyékban jár.

Lement a Nap,
S feljött a Hold.
Éjszaka gyermeke…
Hol vagy? Gyere már!
Árnyak járnak a sötétben,
Csendben, senki se tudja,
Hogy mit csinál.

S a nap lement
A hold fel jő,
Gyermek ki bolyong
Gondtalanul, merre jársz?
Házakat járva,
Áldozatot keresel,
Senki sem tudja…
Hogy mit csinálsz.

S a Nap újra lement.
A Hold… Nem jő fel.
Ma nem. Éjszaka gyermeke
Árnyak közt jár.
Árnyak közt, kik egyre,
Egyre többen lesznek!
Árnyak közt járok,
Éjszaka gyermeke lettem.
 

A most következő verset tegnap kaptuk a címünkre, amit ezúton is szeretnék megköszönni K-Sz. Diánának.

...MERENGŐ...

Elmélázva gondolok néha
Arra a régi hős magyar korra
Kalandozni vágyik szívem
Vadat űzni puszta tengeren

Vagy jöjjön szilaj csapás hazámra
Hogy megmutassuk milyen a magyarnak árja
Hogy egységbe kovácsolódjunk mint a tenger
S így sötét sosem nyel el.

Úgy tündöklő fény volna nevünk
S sírva emlékezne gyermekünk
Hogy ők voltak az igazán nagyok
Ők az igaz hitű magyarok.

De hol vagyunk mi ehhez léha
Nagy emberek hitvány maradéka
Hol a régi magyar test,
Gerinc s kéz mi mindig tesz!

Hát vadat űzök puszta tengerén
Puszta tengere ég kering belém
S ha életemben meg nem lelhetem
Utolsó hitvány percemig kergetem.

Belülről feszít szét
a némaság.
A kényszer csend,
mert senki sem hallgat meg,
Mikor szóra nyílna
a szám.
A fülek süketté válnak, s
nem bírom már.

Elmém bomlik, s
lelkem könnyezve ordít,
s bár hangját csak
én hallom... a koponyám
már szétreped...
S a fájdalom egyre mélyebb
és feneketlen, mint az a csatorna régen

S tőlem ne várja senki,
hogy szavaim csengjenek vidáman,
mint kis madárkák hangja,
ebben a rothadó, remegő világban...

Az emberek őrültek,
felbomlott a rend...
az elme...

Béke van, de hol az ész?
Ez lesz tán tényleg a vég?

"Emberek vannak, de nincs emberiség..."
Az ember kiszáll, a Föld utazik tovább...

ÚTINAPLÓ / autóban

Holdat virágporból!
Löszsivatagon fekszem.
Izzó testem a nyárs,
s a magma tüze felett,
rám felszúrva üvölt a Dunántúl.
Démoni, vércsekarom-kezek
hülye áldást osztanak most:
„Száradj, kis ország!
Hordjon szét a szél!
Eddig is belőled evett az
egész világ!”

Nem kergetem a bogarakat.
Rád jönnek, nem rám.
Neked van kiszögezett, szenvedő
ember-istened, akinek
halál henyél a lábainál.
…
errefelé bauxittal virágzik a táj.
Vér érc…
Az izmok diadala: a halál
diadala.
Mint ahogy a szépérzék
szedi a virágot,
úgy rothasztja a jóhiszemű
tudós a Földet,
s önmagát.

Ne járj a vízen!
Ne küldj csókot és mosolyt!
Egyedül maradsz.
 

[Török-Zselenszky Tamásról olvashattok itt is]

Egyik kedves barátom versét olvashatjátok, ha tetszik, akkor a blogján több alkotását is megtaláljátok.

A kőszegi hegyek

Álmomban szarvasokkal futottam,
Büszke fejüket ingatták,
Patáik alatt korgott a Föld gyomra
Agancsukkal az eget karcolták

Óriás csillagképeket követve
Érteklassan a patak partjára,
A víz édesen suttogott,
Csókot nyomtak hullámló arcára

Ordításra ébredtem,
A fejem zsibongott,
A ház előtti utcán
Egy kamion zajongott

Hideg levegő maró szőkesége
Az arcomba harapott. Mi tévő legyek?
A bűzölgő káoszt mélán szemlélték
A komor kőszegi hegyek

Majd egyszer újra látom
A vadon tiszta csendjét
Ezer madár fészkét
És számolom percenként,

Mennyi idő telik el miközben,
Elveszett lelkem felé lépkedek
S remélem megtűrnek majd hátukon
A büszke kőszegi hegyek

Pilinszky János:. Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz ûrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.

Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.

Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Fridli Zoltán (alias csakfater:) egy amatőr verselő, de semmiképpen se a szó rossz értelmében véve. Könnyen érthető, mégis természetesen rímelő verseit eltudom képzelni üdvözletekben, emlékkönyvekben, de könnyed délutáni olvasgatásra is. További verseket is találhattok tőle például saját oldalán itt.

Fridli Zoltán:  Igaz Szerelem

Ha a szót keresem, az úgy megvan,
Lágyan kimondva, nem szaggatottan.
Ha az érzést? Félelemmel kevert a vágy,
Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.
Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar,
Folyóparton csendesen virágzó juhar.
Impérium a gyengeségben,
Aranyfény a láthatásnak szürkületben,
Hűst adó árnyék a pusztán.
S miként a szavakat sugdosván,
Mindegyik olyan puritán.
Semmi mindez, amit érzek,
Amihez még szavakat kérek!
Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb,
Bódító, az édesnél sokkal édesebb,
Ám végtelennél is sokkal végesebb.
Fájdalom, kín s gyötrelem,
Mégis annyira kell nekem!
Benne van minden dobogó szívben,
Megtalálható a fájdalmasan múló években,
Napokban, hónapokban, röpke percekben.
Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában,
A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.
Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet,
Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.
Ez, ez bizony a nagybetűs szerelem.
Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.
Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért,
Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.

Az ostobaság,

Disznó mely moslékban túr,

és vígan röfög

-

 

Lélek tó, csendes

vízi suttogás illan

immár tova, ó.

-

 

Disznók közé egy

énekes madár szállott

és őt megették.

Nem érzem magam méltónak
eme szent átgondolt stílusra
nem érzem magam méltónak
a kidolgozott dallamra

Mégis mikor felkelek
az égboltot kémlelem
beszélhetek még, érezhetek?
Vagy csak egy újabb réteg leszek?

Egy réteg mely magába fordul
s értelmet, bölcseletet már nem koldul
s fejében mint méhkas, forronganak a dolgok
de ő csak áll, s mélyen a múltra gondol

Mi lett velünk, ó drága emberiség?
hát a jóság nem járja át ember szívét
nincs itt valaki aki felébredne
s észre venné, hogy csak a kár van körülötte

Elkezdődik egy újabb show
forgatókönyvírónak hely kiadó
„nem beszélhetsz, de dughatsz”
mert ebben még futhatsz

Meddig lesz ez így kérem
mire felülkerekedik az érdek:
mennyiség helyett minőséget
színpompa helyett dicsőséget

De nem ez máshogy már nem lesz
mindenkit vár a médiaketrec
s szól a vén bölcs ki ezen agyal:
„találékony az ember, de főleg a magyar”

Erősen a vége felé járunk már az Ősznek pedig az igazi őszi időjárás még csak nemrég köszöntött be teljes valójában. Eddig vígan lubickoltunk a napsütésben, hiszen igazi vénasszonyok nyara volt ez az idei időszak. Mostanra azonban minden megváltozott: a szép sárga és vörös levelek úgy hullanak alá mintha láthatatlan kezek ráznák a fákat. A hideg is sokkal komolyabban érezteti jelenlétét mint eddig. A buszon/villamoson/vonaton állandóan akad valaki akit az influenza kínoz. Tüsszög, köhög, orrot fúj bőszen. Én szerencsére már kifelé lábalok ebből az állapotból, iszogatom is a forró teákat kettesével. Egy szó mint száz, az idei Ősz a végnapjait éli.

Ez már az átmenet a Télbe, a hó és a fagy birodalmába. Mikor reggel arra ébredünk, hogy mindent fátyolszerű hótakaró borít. Mikor a szobánk ablakából csodálhatjuk amint aprócska hópelyhez szállingóznak alá a szürke felhők közül. Mikor botladozva csúszkálunk a jeges járdán hazafelé, avagy a Karácsonyi nagybevásárlásra készülődünk.

Mert bizony a Karácsony is itt van a nyakunkon. Már csak pár nap és December. Aztán megint pár nap és jön a Mikulás, majd megint pár nap és jön a Jézuska is. Aztán pedig megint pár nap és véget is ér az év. 2011 lezárul. Köszönthetjük a 2012-es esztendőt. De ez még nem az évösszegző poszt (lesz majd olyan is természetesen). Ez most csak egy amolyan átfedő poszt. Nincsen különösebb fontossága csak emlékeztet Titeket arra, hogy hamarosan beköszönt a hideg Tél. Azt hiszem mindenkinek vannak élményei az Őszről. Ezeket jól őrizzétek meg, ha lehet tegyétek őket egy kis dobozkába és zárjátok el a lelketekben. Majd Karácsonykor újra elővehetitek őket és jót nosztalgiázhattok. Hoztam egy verset is a poszt végére. Remélem tetszik majd:

ŐSZ VÉGE FELÉ

Már sárga a fán a levél
Nekem a múltja mesél.
Napsugarától zöldül a fa,
Szél suhogása az álma.
Csillagok fénye zenéje
Alszanak mindig az éjbe.
Harmat a könnye a fának
Reggel még hosszúk az árnyak.
Erdőben nézem a fákat
Magukba rejtik az árnyat.
Madár rakja a fészket,
Tőle száll messze az ének.
Ősz szaga itt van a réten,
Fűben, fában azt érzem.
Hajnalban dér lesz a harmat
Csendben magában hallgat.
Fákra zúzmara ül le,
Fehér lesz tőle a szürke.
Hópihék hullnak az égből,
Álmodok mindig a zöldről.
Benne múltamat érzem
Elmúlik ifjú emlékem.

(Dugasz István)

Johannes Hadlaub: A Szerelem Éjszakája

Ketten, kedvesem meg én
kint a Bétune erdejében
sétáltunk kedd éjjelén
s játszottunk a holdsütésben,
míg megvirradott,
s a pacsirta szólt legott:
“Induljatok már haza”
s néki így szólt rá szava:
“Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”

Hozzám simult könnyedén,
s nem sokat szabódtam én sem.
Hármat csókolt szépszerén,
s visszaadni én se féltem.
Így mulattatott,
S azt kívántuk volna ott,
bár száz évig tartana,
éj maradna, s szólana:
“Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”

Egy kis szösszenet így estére, a tőlem megszokott rövid tömör megfogalmazásban. :)

Ahányszor látom őszi szemed,
újra és újra ujjong
bennem a szerelem.
Nem lánc ez, hanem
finom selyem kötelék.
Lélegzeted az égbolt,
ajkad völgye a Föld,
s lelkem örömmel sóhajt,
ha kezed hozzám ér...

S mikor esztelen táncot jár
a Kéj testünk forró bőrén,
mintha himnuszt zengene az Ég.

Csak mi, nem te és én.

Végzet
 

I.
Végzetem nem szeretem
Megküzdhetsz ellenem.
Szeretném ha más lenne
S nem nélkülem menne.
Megküzdök veled sors
Rossz akár a bors.
Fekete,csíp,kellemetlen,
számomra elviselhetetlen.

Küzdök ha belehalok is
amit adsz az semmis
KÜZDJ ha mersz, kutya
Mitől lángol nem gyufa.
Nem adom szerelmem
Ha nem adod hát elveszem.

S ha vérbe is kell feküdnöm
Nem szabad legyengülnöm.
Győznöm kell akár egy hős
S én így lehetek talán nős.
Ha a sárkánnyal kell küzdenem
Akkor is enyém a győzelem.

II.
Remélem meg szeret
Nem emeltem rá sose kezet.
Sose akartam neki rosszat
Csak vele lenni egy nap hosszat.
Várom hogy újra érezzem
Hogy szerelme fényezzen
Vele meglelem a célom
S senkinek többé oda nem adom!

u.i.: a verset köszönjük Zolinak! :)