Horror. Sokunk számára kellemesen cseng ez a szavacska, ugyanis ha meghalljuk/meglátjuk, rendre az ijesztgetés és a félelemkeltés ugrik be róla. Előbb könyvekben, majd a filmvásznon is teret hódított magának eme műfaj, és miután ugrásszerűen meglódult a technikai fejlődés, bizony a PC-t is elérte a borzongás. Horror játékok már készültek C64-re is de valahogy ott nem igazán jött át az a nyomasztó hangulat amely később, a 386-os/486-os érában terjedt el. Ez sok mindennek volt köszönhető. Például egy 5 pixelből zombitól a kutya sem ijedt meg, a 8 bites horror muzsika meg inkább volt idegesítő, mint félelmetes. 1992-ben a francia Infogrames piacra dobta Alone in the Dark (Egyedül a Sötétben) nevezetű túlélő horror játékát amely bizony akkor, ott lefektetett bizonyos alapot: ez az alap pedig minden Silent Hill és Resident Evil őse, azaz a fix kameraállásból, előre renderelt (illetve rajzolt) háttéren irányított 3D-s karakter, aki harcok és fejtörők sorain át próbál életben maradni: ez volt a klasszikus túlélő horror műfaj születése. A 90-es évek vége táján jutottam hozzá a programhoz, mégpedig úgy, hogy az otthoni gépembe villám csapott (hát ja...nem igazán érdekelt mikor óva intettek a kinn tomboló vihartól, gondoltam egy pályát még lenyomok...), ezért Andris barátomtól (és akkori osztálytársamtól) kaptam kölcsönbe egy saját vinyót amelyen megannyi klassz játék volt. Fülig érő mosollyal lapozgattam a mappák között, ügyelve arra, hogy a Lion King-et még véletlenül se indítsam el (most komolyan: ki nem kapott agyérgörcsöt mire megcsinálta a zsiráfok fején ugrálóst szakaszt?) és hogy valami hangzatos címet nézzek ki magamnak. Választásom az Alone in the Dark 1 mappára esett. Elindítottam, szokásos speaker beállítások, stb. Egyedül voltam otthon, talán jobb lett volna megvárni a játékkal öcsémet, vagy áthívni az egyik haveromat. Ha visszamehetnék az időben, biztosan nem kezdenék bele tökegyedül. Leírom miért: A lovecrafti környezetbe (erre még visszatérek) a fejlesztők nagyon ügyesen leheltek életet ijesztő hanghatásokkal, nyomasztó kameranézetekkel és jelenetekkel. Emlékezzünk csak vissza a legendás intróra. Egy férfi (vagy nő, két karakter közül lehetett választani, bár ez a játékmenetet nem befolyásolta) megérkezik egy komor kúriához, és miközben átmegy az udvaron, valaki figyeli őt, de csak két karmos kezet lát a játékos. Hősünk felsétál a kúria nyikorgó lépcsőin a padlásra, ahol aztán rögtön megtámadja egy abalakon betörő, patkányszerű lény, majd egy csapóajtón érkező zombi. A játékosnak meg a hideg futkos a hátán, hogy ha ilyen a kezdés, milyen lesz a folytatás. Miután ezek a teremtmények huszadszorra is a túlvilágra küldtek és ezalatt kb. tízszer takartam el a szemem annyira megijedtem, nos...utána elkezdtem (ki-) használni a 3D-s környezetet. Az ablak elé toltam egy szekrényt, a csapóajtóra meg egy nehéz ládát. Így nem tudtak bejönni a szörnyek. Csalás? Nem...ez kérem szépen szín tiszta logika, amelyre bizony a későbbiekben is igen nagy szükség volt. Kalandjátékosoknál alap a papír + ceruza a játék végigjátszása alatt. Hát, ezek eme játéknál is elkellenek, holott nem is igazi kalandjátékról van szó.

A játék 1925-ben játszódik, mikor az eredeti trilógiában egyedüli módon két karakter (Edward Carnby magánnyomozó, a későbbi részek hőse, és Emily Hartwood, műgyűjtő) közül választva kell felgöngyölítenünk egy különös öngyilkossági esetet Dercetoban, egy ősi kastélyban. Hamarosan kiderül azonban, hogy az ügy hátterében gonosz események állnak: okkultizmus és fekete mágia szövi át az épület minden zugát. A történethez H. P. Lovecraft munkássága szolgáltatta az ihletet, a kastély múltját pedig a mindenfelé elszórt könyvekből, jegyzetekből állíthatjuk össze, melyek egyúttal sok fejtörőhöz is útmutatóul szolgálnak. Lovecraft számomra addig kb. annyira volt ismert mint Poe. Sokkal inkább Stephen King-ért voltam oda, de a játék befejeztével elkezdtem kivenni pár Lovecraft könyvet a helyi könyvtárból. A mai napig nem bántam meg őket, imádtam mindet egytől-egyig. Visszatérve a játékra: mint említettem a logikára elég sokszor lesz szükségünk. Volt például olyan, hogy egy táncteremben szellemtáncosok állták el a megszerzendő kulcs útját, akikhez hozzáérve gyakorlatilag azonnali halálra voltunk ítélve. A megoldás egyszerű: magnetofonra fel kellett rakni egy lemezt (nem is akármilyen lemezt), amitől ők elkezdtek táncolni, így kis szerencsével már fel tudtuk venni a kulcsot. De volt például spanyol páncélzat, füstöt okádó hamutál vagy legyőzhetetlennek tűnő kalózkapitány is és emlékszem, hogy volt egy ebédlő ahol le kellett tenni egy jókora húst középre és akkor a zombik nem bántottak. Ha pedig elhaláloztunk – ami elég gyakran megesett – akkor mindig kaptunk valamiféle animációt (pölö egy zombi húzza maga után Carnby élettelen testét a kanálisban) a Game Over felirat előtt. A játékidő az akkori trendeknek megfelelően nem irgalmatlanul hosszú – legalábbis ha az ember rájön a feladványokra. A játék vége pedig (és itt az utolsó animációra gondolok) egyszerűen EPIC. Mint említettem fenntebb, egyedül kezdtem a játékot de végül Andris és Karesz haverommal fejeztem be. Lényegesen könnyebb volt így, mert gyorsabban rájöttünk a feladványok megoldásaira és természetesen én sem egyedül kaptam szívinfarktust mikor mondjuk életre kelt az egyik sarokban álló szobor. Sok tekintetben játéktörténeti mérföldkőről beszélhetünk ugyebár, amely megélt pár folytatást is. A 2001-es 4. részre még emlékszem, elég nagy bukta volt. A mozifilm szóra sem méltatik, annyira gagyi míg a 2009-es nextgen Alone in the Dark már egy jóval elfogadhatóbb, elmés kis játék volt. De nem szabad elfeledkezni, hogy az alapokat az 1992-es rész fektette le és nélküle a mai napig nem lenne sem Resident Evil, sem Silent Hill, sem Siren, sem Obscure, sem Fatal Frame, sem pedig akármilyen túlélő horror. Az Alone in the Dark egy meghatározó, műfajteremtő játék, mely a kreatív feladványoknak köszönhetően akár még ma is kellemes szórakozást nyújthat – a játékiparral komolyabban foglalkozóknak pedig illik ismerni a nevét. És természetesen azoknak is, akik anno komolyabb ismertséget kötöttek H. P. Lovecraft világával. Nemsoká egy újabb klasszikus kerül terítékre, addig egy jó tanács: minőségi túlélő horrort ne játsszatok egyedül, sötétben!

Előző rész: Játékajánló Classic: Wolfeinstein 3D (1992)

Ma visszanyúlunk a múltba, amikor még nem volt csili-vili 1080p felbontás és 7.1 surrond hangzás. Amikor még nem volt Xbox360 és PlayStation3. Amikor még nem jelent meg évente egy-egy FIFA és NFS rész. És amikor a játékok végigjátszási ideje még nem 6-7 órára volt tehető. Ma egy olyan játékot szeretnék röviden bemutatni, amely számomra meghatározó volt annak idején. Nem mellesleg játéktörténeti mérföldkőről beszélhetünk, hiszen ezen game indította útjára a First Person Shooter (FPS) műfajt. A Wolfenstein 3D-t 1992. május 5-én adta ki az iD Software. A játék szabadon terjeszthető (shareware) változatát az Apogee hozta forgalomba. A bemutató változat egy küldetést tartalmaz, tíz pályával, a teljes változatban hat küldetésen mehetsz végig, hatvan pályával. Minden küldetéshez tartozik egy-egy titkos pálya. Ezeket nem egyszerű megtalálni, sokszor kellett végigpásztázni a falakat, hogy rábukkanjunk a titkos bejáratra. Négy nehézségi szint közül választhatsz. Négy fegyverrel rendelkezel: kés, pisztoly, gépfegyver és sorozatlövő fegyver. Minden fegyver ugyanolyan töltényt használ, azonos tűzerővel (a pisztoly annyival rosszabb a többi fegyvernél, hogy lassabban tüzel). A játék képi világa egyszerű: a falak derékszöget zárnak be egymással. Nincsenek különböző padlószintek és liftek. Egységesek a fényviszonyok. Nincsen térkép a játékban, így könnyen el lehet tévedni (legalábbis nekem mindig sikerült). Időpont: a második világháború. B.J. Blazkowicz, a Szövetséges erők kémje náci fogságba került. A játék egyrészt a szökésről szól de a kalandok közé tartozik a vegyi háború megakadályozása, náci katonák kiiktatása árán és a játék végén egy Terminátorrá vedlett Hitler is vár majd rád. Szerintem az idősebb korosztálynak nem kell magyaráznom, hogy anno mekkora élményt jelentett ez a játék. Én magam tavaly tekintettem meg a teljes végigjátszását Youtube-on (ezen videókat majd itt is megosztom valamikor) és bizony elfogott a jóleső nosztalgia érzése mert kb. 6 évesen én is bejártam a játékban szereplő emlékezetes szinteket, és magam is gépfegyverrel soroztam az utamba kerülő - 8 irányban animált - náci katonákat/tiszteket/századosokat/kutyákat/zombikat/és még ki tudja hány másféle rémséget. Nagy elánnal lehetett gyűjtögetni a zsidóaranyat ( díszes kelyhek, gyémántok, rubintok, smaragdok, aranyrudak, stb.), e.ü. csomagként pedig jól funkcionált a forró étel (csirkecomb, hasábburgonyával), de akadtak rejtett poénok is mint például a zenébe rejtett easter egg, amire azelőtt sosem volt példa a videjátékok történetében de emlékezetes a Pac-Man easter egg is: Ha a megfelelő szinten a megfelelő helyen nyomkodtuk a falakat, vagy egyszerűen csak ismertük a billentyűkombinációt, akkor könnyedén Pac-Man kényes helyzetében találhattuk magunkat: egy olyan pályán, aminek labirintusrendszere a jól ismert, történelmi jelentőségű játékhoz hasonlatosan lett kialakítva - természetesen "Wolf"-elemekből felépítve -, ráadásul kedvenc szellemeink is nyomban ránk rontottak a náci haddal karöltve. Feladatunk itt a különböző ereklyék begyűjtése volt, és persze az, hogy élve kijussunk. Beletelt pár hónapba amíg a végére értem a stuffnak (mellette párhuzamosan nyomattam a Prince of Persia nevezetű klasszikust is) de megérte. Megérte, mert örök élmény maradt és különben is, a Wolfeinstein 3D egy olyan produktum amelyről bármely játékos szívesen értekezik/vitatkozik a másikkal. 2001-ben a game kapott egy teljes értékű folytatást is Return to Castle Wolfeinstein címmel. Erről viszont majd később. Aki kedvet kapott egy kis nosztalgiázáshoz, az akár a böngészőjéből is elindíthatja eme FPS-klasszikust, ha IDE kattint. ''Spion!''

Fogadjátok szeretettel :)

(Gyengébbek kedvéért: a videóban van egy választómenü, ahol a videók között lehet választani  )

1. A legnagyobb számban eladott játék 2011-ben: Call Of Duty Modern Warfare 3

16 nap alatt 1 milliárd dollár . Igen jól olvassátok, tényleg ennyi bevételt hozott eme produktum. Én is néztem egy nagyot, amikor a játékeladási statisztikáknál ezt megláttam. Biztos ugyanígy figyelhetett a drága Bobby Kotick bácsi is, aki mint az Activision nevű kiadó főnöke, ebből a pénzből sokat bezsebelhet. A játék grafikájára, játékmenetére, valamint hangulatáról nem szeretnék nyilatkozni, viszont úgy gondolom, hogy kiharcolta a helyét ahhoz, hogy benne legyen a TOP 5 listámban, ha mással nem, hát az eladásával, hiszen az első legnagyobb játékeladási rekordot a GTA IV érte el 500 millió dollárral az első héten 2008-ban, amit kicsit centizve, de aztán erősen belehúzva győzött le a Modern Warfare 2 a maga ( a Modern Warfare 3-hoz képest) csekély 750 milliójával 2 hét alatt (az első héten 505 millió dollárt hozott).

Szóval Kotick bácsi, nem tetszene nekünk is adni abból a kis pénzből? Ígérjük, hogy csak a weboldal felújítására szánnánk és szexi titkárnők felvételére :)

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Mítoszok, rejtélyek, paranormális estek. Sok ilyen dolog kering körülöttünk a valódi világban.

Azonban a virtuális harctereken és helyszíneken is találkozhatunk velük. Csak éppen easter egg vagy bug formájában. Azonban mi van akkor, ha bizonyos dolgok nem előre betervezettek és egy hibásan megírt programkód miatt akár különleges mítoszok terjedhetnek el.

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Britpopper vetette fel ama ötletet, hogy írjak azokról a játékokról, amelyek 2011 legjobbjai lettek.

Ebből kifolyólag eszembe jutott eme iromány mellé, ha csinálnék egy 24 Órás tesztet ezekből, illetve azokból a játékokból, amelyeket ilyenkor, karácsony idején előveszek.

De ez még nem minden!

Ugyanis most jön az én kérésem tőletek:

Írjátok meg, hogy ti milyen játékot vesztek elő ilyenkor, vagy hogy szerintetek mely játékok voltak 2011 legjobbjai!

Sőt, ha van rá időtök, akkor készítsetek róla videót, miközben elmondjátok a véleményeteket. A legjobb irományokat és írásokat kiteszem (természetesen a készítője nevével).

Valamint egy kis amatőr sorozatot is tervezek elindítani, de hogy mit is, az maradjon titok. A debütálását a karácsonyi különkiadásra tervezem.

Addig is lehet találgatni :)

Józsi a Zónában ;)

Hölgyeim és uraim!

Örömmel jelenthetem be, hogy "végre itt van, megérkezett"(-Freddy D szavait idézve-) a 24 Órás kockulás 1. szériája.

A felvétel alatt egy energiaital sem fogyott el, tea viszont annál inkább.(Sose becsüljétek a tea erejét alá :) )

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Ez most nem egy játékteszt rovat lesz, inkább csak egyfajta visszaemlékezés/nosztalgia. Sok más kortársamhoz hasonlóan nekem is volt Playstation One-om annak idején ami azért akkoriban elég nagy szónak számított. Már mindent a PC uralt és havonta jelentek meg a jobbnál jobb címek rá de azért a konzolosoknak sem kellett csüggedniük, hiszen ellátták őket is nagy nevekkel (egészen addig amíg ki nem futott az éppen aktuális konzol a divatból, avagy be nem csődölt – lásd: Dreamcast/Gamecube). Jól emlékszem arra is, hogy a konzolos játékok mellett hatalmas rajongás övezte még a Harry Potter-t is ugyanis akkoriban jött ki az első film és nem sokkal később a folytatás, mi meg a suliban azt latolgattuk, hogy vajon melyikünk mely szereplőre hasonlít a filmből (jó hát na, alig lehetettem 10-11 éves). Mikor megkaparintottuk a Titkok Kamrájának videojáték változatát, szinte fejvesztve rohantunk át Laca haveromhoz játszani (azért hozzá mert nála sosem szóltak a szülők ha sokáig maradtunk fenn). Jó kis TPS ugrabugra volt, erre máig emlékszem. De az idő előrehaladtával a komolyabb címek sem maradhattak ki a repertoárból. És akkor jött a Tomb Raider. Laca sunyi volt mert jól eldugta előlünk, mondván nehéz és frusztráló. Sebaj, addig kérleltük amíg be nem adta a derekát és a karcos/filctollal felcímkézett TDK lemez a PS olvasójában nem landolt.

Hogy mégis milyen élményt nyújtott a Tomb Raider 1 (és a sorozat többi darabja) arról majd a Játékteszt rovatunkban olvashattok tőlem. Most elöljáróban legyen elég annyi, hogy a Tomb Raider életre szóló kalandot biztosít minden korosztály számára. Van benne megannyi rejtély, titok, ősi legendák és hiedelmek. Mese és mitológia ügyes keveredése, nomeg természetesen a videojáték történelem egyik leghíresebb női karaktere: Lara Croft. A kisasszony olyannyira népszerűvé vált az évek során, hogy különféle reklámokban is szerepeltették már, zenei CD-t jelentetett meg, több tucat interjút készítettek vele és akkor még nem is szóltam a műanyag figurákról, ruhaneműkről, meg a 2 mozifilmről melyekben Angelina Jolie domborított Croft kisasszony szerepében. Itt jegyezném meg, hogy az első mozifilm még szódával elment de a második már szerény véleményem szerint katasztrofális volt. Sajnos a Tomb Raider széria a kezdeti lelkesedés után átcsapott a rókabőr kategóriába és egészen a 6. részig (Angel of Darkness) ugyanazt a tematikát követte, csak más díszletek között. A 6. rész próbált újítani de idő hiányában előbb dobták piacra mint kellett volna, és ez meg is látszott rajta rendesen. Egy játszhatatlan ocsmányság volt pedig a potenciál az benne volt. A bukta után az Eidos menesztette is a játék fejlesztőit és a brand új kezekbe került. A Crystal Dynamics végre új életet lehelt a sorozatba és a 2005-ben kiadott Tomb Raider Legend már egy minden szempontból friss és dinamikus éra kezdete volt. A minőség szerencsére azóta sem hagyott alább. A következő részt 2012-re tervezik, én pedig nagyon várom már mert az előzetes videók alapján megint csak hatalmas újítások várhatóak (a készítők fele a Final Fantasy játékokkal már eleget bizonyított + a pletykák szerint a Crystal is mindent belead, hogy egy igazán emlékezetes új Tomb Raider lásson napvilágot). Meglátjuk. Addig is íme egy összefoglaló videó a Tomb Raider 1996-tól 2008-ig terjedő időszakáról. Jó nosztalgiázást kívánok!

Szegasztok!

Beköszönésem nem elírás, nagy retro fan vagyok magam is és a Sega elég nagy névnek számított egykoron. Folytatódik tovább a Játékteszt rovatunk és most Patriotsfan olvasónk ajánlóját futhatjátok át melyet a leghíresebb skater, Tony Hawk nevével fémjelzett Tony Hawk's Pro Skater alapján állított össze nektek. Nekem személyes élményem a sorozattal kapcsolatban mindössze annyi, hogy a 2. részt toltam pár héten/hónapon keresztül Playstation 1-en de az újabb eresztésekkel már nem játszottam. Egyik haveromnál kipróbáltam még az Underground-ot (melynek eszenciája abban rejlett, hogy végre le lehetett pattanni a deszkáról és gyalogosan kavarni) de pár óránál tovább nem igazán kötött le. Ennek ellenére a 2. részt anno egész profi szinten nyomattam, simán kioldottam az extra karaktereket/pályákat/trükköket is. Rég volt, tán igaz se volt. Gyorsan eltolódtam a foci irányába és a kedvenc erdő közepi pályánk mellett a FIFA sorozattal is előszeretettel játszottam. A gördeszkázás meg mint sport teljesen elfelejtődött. Pedig volt alkalom amikor próbálkoztam magam is, de a manual-on túl nem igazán jutottam. És még a manual is csak úgy ment, hogy egy helyben állt a deszka. Féltem, hogy komolyabb bajom eshet mikor láttam Laca haverom – aki keményen deszkázott – belilult alkarját és szanaszét horzsolt lábfejét. De a virtuális színtéren azért jól elszórakoztunk a Tony Hawk játékprogramokkal. Most viszont átadnám a szót Patriotsfannak:

Hello Mindenkinek!

Elolvastam Brit cikkét az Alices játékról és úgy gondoltam, hogy hasonló játékélményeim nekem is vannak/voltak (inkább voltak). Az egyik ilyen élményem miatt vettem meg ’99 telén az első PS-met. Az élmény pedig egy akkoriban elég népszerű játékhoz kötődött, aminek dobozán a Tony Hawk’s Pro Skater cím volt olvasható. Eleinte vegyes érzelmekkel fogtam kontrollert, mert kissé távol állt tőlem a nosegrindok és a body varialok világa, de amint ráéreztem a ritmusára, illetve a trükkök kombinálásának csínyjára, megtetszett a játék… Annyira megtetszett, hogy még egyszer magam is kipróbáltam a gördeszkázást, aminek kék-zöld foltok és két repedt borda lett az eredménye. Na de kanyarodjunk vissza a játékhoz…

Magában a játékban az akkori top skaterekkel találkozhattunk, csúszkálhattunk csöveken, virágágyásokon, sőt, ha elég ügyesek voltunk akár még az 51-es Zónában is gurulhattunk. A karrier módban kétperces menetekben szerezhettünk meg 6 kazettát, ha az ezekért kiírt pontszámot elértük, vagy összeszedtük a S-K-A-T-E szót, vagy ha egy bizonyos helyen egy bizonyos trükköt végrehajtottunk, illetve minden pályán volt egy rejtett kazetta is. Ha ezt megcsináltuk mind a 9 pályán, megnyílt a rejtett pálya, illetve rejtett karaktereket is unlockolhattunk. A free skate módban a már megnyitott pályákat járhattuk körbe időlimit nélkül. Sokat időztem én is az újonnan megnyitott pályák megismerése céljából. Egészében a játék nekem akkor nagyon bejött, jó pár órára elvont a suli mindennapi dolgaitól. Alig vártam már, hogy a kezeim közé kerüljön a második része…

Amire egészen 2000-ig kellett csak várnom!!! Ahogyan az 1. rész magával ragadott, úgy csapta szét egy vascsővel a maradék agyamat a második rész. Világbajnoki szintidőn belül rohantam haza a játékkal a kezemben, otthon gyors Csá!, aztán be a szobámba. Játék a gépbe, TV bekapcs, és deszkára fel!!! Egészen hajnal 4-ig bírtam, amikor is végigjátszottam 2 karakterrel ( Tonyval és asszem Chad Muskával). Rövid alvást követően folytattam a grindolást és egészen 3 hónapig még a délutáni szabadidőm nagy részét a játék végigjátszásának szenteltem. Mire végigvittem mindenkivel, A Newrsoftosok már tolták is az emberek arcába a 3. részt, amit hasonló örömmel kezdtem el játszani, mint előző két társát, amikor is jött a nagy „HOPPÁ”!!!!! Játszottam, játszottam és egyre jobban rájöttem hogy ez a játék szar… Nem tudom, mit rontottak el odaát az amcsi fejlesztők, de egyszerűen a THPS 2-t játszottam, csak új pályákon… Ezt a zuhanást követte a 4. rész is, bár ott már a nagy semmit nem merték még egyszer letolni a játékosok torkán, így fejlesztettek picit. Eltörölték a 2 perces meneteket, és helyette a pályák különböző pontjain fellelhető goal-okat tettek a játékba. Újításnak számított még a grind, illetve lip extensions amivel tovább bővült a kombinálható trükkök tárháza. És ha már trükk kombinálás akkor meg kell említsük Rodney Mullent aki a street skateing keresztapjaként is neveznek.

Remélem sokan emlékeznek vissza most eme remek játékokra, esetleg néhány darabot most leporolnak, és újra megpróbálják megcsinálni Tonyval a Trükkök Trükkjét…

No, emberek. Már nem kell olyan sokat várni JimmyHoppkins (avagy JimmyHammer) olvasónk 24 órás kockulásának videóbemutatóira, addig is itt van nekünk egy kis kedvcsináló amelyben Jimmy elmagyarázza nekünk a fontosabb tudnivalókat és bemutatja a játéklistát is. Én annyit üzennék neki innen, hogy pár liter kávét, avagy energiaitalt mindenképp készítsen majd be mert nem lesz egyszerű menet amire vállalkozik. Emlékszem, még a PS1-es korszakomban hozzájutottam – persze csak másolt TDK cédére írva – a Tomb Raider: Chronicles c. játékhoz és annyira magával ragadott (azelőtt nem igazán tulajdonítottam nagyobb jelentőséget egy Tomb Raidernek), hogy nem tudtam letenni a joy-t, egész nap a tévé előtt terelgettem Larát a végefőcím felé. Tegyük gyorsan hozzá: a régi, klasszikus Tomb Raiderek helyenként borzasztó frusztrálóak voltak. Nem egy olyan pályaszakaszra emlékszem amikor egyszerűen a neten, vagy ismerősöktől kellett utánajárnom, hogy pontosan merre is kellene tovább portyázni és hogyan. A Tomb Raider 3-mat például a mai napig nem fejeztem be, annyira felidegesített a nevadai pályaszakasz (fanoknak: a végén egy liftaknában kellett kavarni a titkos bázison, de a bitang pusztulatosan fostos kamerabeállításoknak köszönhetően képtelenség volt megtalálni a helyes irányt). Nade nem most fogok nektek nosztalgiázni (hanem majd a Játékteszt rovatban), inkább nézzétek meg Jimmy barátunk kedvcsinálóját:

Villámhír: JimmyHammer olvasónk nem szarral gurigázik, konkrétan egy 24 órás kockulást fog nekünk levezényelni, játéktesztekkel, ismertetőkkel, videóbemutatókkal, miegyébbel és mindezt kizárólag a mi kis blogunk kedvéért. Várjuk szeretettel!

Erre a hétre ez lesz tőlem az utolsó játékteszt, aztán majd a jövő héten érkeznek újabbak is. Nem feltétlenül a legújabb csodajátékokról írunk mert nekem most pusztán egy laptopom van (a PS3-mal még várnom kell egy kicsit) és ezen nem is fut szinte semmi sem (még a Farmville is akad néha). De lehetőségem van egy kedves ismerősömnél nyomatni a PS3-mat is ergo most egy PS3-exklúzív játékot fogok bemutatni nektek. Amely nem más, mint az Uncharted: Drake's Fortune elnevezésű alkotás. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy ez a játék kijött-e avagy kijön-e valaha is PC-re de én amondó vagyok, hogy az igazi élményt a PS3 előtt nyújtja. Olyasmi az egész játék mintha a klasszikus Tomb Raider vonalat ötvöznénk az Indiana Jones filmek hangulatával és mindezt megfejelnénk még a mostanában divatos kalandfilmek jó adagnyi jellemzőjével. Vagyis kapunk megannyi életveszélyes kalandot, intrikát, átverést, árulást, szerelmes, romantikát, ősi rejtélyeket, mítoszokat, föld alatti katakombákban kavarást (néha konkrétan azt vártam, hogy az egyik sarkon Lara Croft-ba botlom) és természetesen felejthetetlen élményeket. No de menjünk szépen sorjában!

Név: Uncharted: Drake's Fortune

Kategória: TPS

Fejlesztő: Naughty Dog

Kiadó: Sony Computer Entertainment

Platform: Playstation3

A sztori elég csavaros és mindenképpen elismerésre méltó. Látszik, hogy a fejlesztők (a Naughty Dog, akiktől nekem csak a Crash Bandicoot sorozat rémlik) alaposan utánajártak a háttér-információknak. Főszereplőnk Nathan Drake, aki őse, Sir Francis Drake sírjában egy különös füzetre bukkan, utalásokkal El Dorado kincsének fellelési helyére. Egy kis csendes-óceáni szigeten azonban kiderül, hogy a kutatásban bizony nem vagyunk egyedül, és megindul a hajsza. Nathan-t egy régi barátja, Victor Sullivan, és egy dokumentumfilmes hölgy, Elena Fisher kíséri el. Ez utóbbinak munkaadója ugyanis az exluzív filmes jogokért anyagi támogatást adott Nathan expedíciójához. Elenával kezdetben nem igazán jön ki főszereplőnk, azonban talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy ez a kalandok során pozitív irányba fog változni. De még micsoda kalandok várnak itt ránk, kérem szépen! Kezdjük ott, hogy a dzsungelben való kavarás szinte alapeleme egy jó TPS kalandjátéknak és ezt már rögvest a 2. pályán az arcunkba is tolják a készítők. Ennyire korrekten lemodellezett, gyönyörű, élő, lélegző atmoszférát én nagyon ritkán láttam videojátékban de az Uncharted-ben tényleg olyan érzése van az embernek, mintha ő maga is ott kavarna a párás dzsungelben, ősi sírok után kutatva. Emlékszem mennyire untam annak idején a Tomb Raider 3 dzsungeles pályaszakaszát a sok egy helyben álló aljnövénnyel, meg odahányt textúrákkal (aztán valahogy odakeveredett egy T-rex is de hogy hogyan, arra már végképp nem emlékszem szerencsére). Nos, az Uncharted-ben minden egyes apró részletre kellőképpen odafigyeltek a készítők, úgyhogy még a fákon pihenő papagájok színes tollazatát is megszemlélhetjük, hogyha kedvünk tartja. Persze mind tudjuk, hogy ha ősi kincsek után folyik a hajsza akkor előbb-utóbb elérünk majd valami szűk, hideg, de mindenképpen ősi és veszélyes helyre. Ezek a részek az ősi sírokban és szentélyekben engem leginkább a Tomb Raider széria újabb részeire (Legend és ettől feljebb) emlékeztettek, de pozitívum volt, hogy segítőtársunk végig mellettünk maradt és jókat poénkodott Nathannel, nem pedig egyedül hagyta kavarni a csapdák és csontvázak között. Később bejárhattunk egy német tengeralattjárót is amely valamilyen módon éppen megrekedt egy vízesésben (a látvány egyszerre monumentális és lenyűgöző, ugyanakkor megvillogtatja a grafikus motor erejét is). Ezután adódott egy kis bonyodalom (értsd: a főgonosz és csatlósai a parton vártak, társunkat elfogták, minket le akartak puffantani ha nem adjuk át a naplót) aminek a vége egy jó kis menekülős jelenet lett. Ilyen egyébként több is akad a játékban. Konkrétan nincs más dolgunk csak futni, futni, futni. Futni az életünkért. Elena hozzánk csapódásával még mélyebbre áshatjuk magunkat a rejtélyekben és utunk újabb helyszínekre vezet majd minket.

Egy picit átfogóbb játékteszt következik most hiszen nem egy, hanem három játékról írok nektek pár mondatban. Én mindig is nagyon odavoltam a horror játékokért, tulajdonképpen már a legelső játék amivel játszottam is a Doom volt (később hozzájutottam az Alone in the Dark-hoz, na az aztán garantálta a libabőrt végig). A technika fejlődésével a horror játékoknak sem tudott sok minden gátat szabni ezért sorra érkeztek a jobbnál jobb alkotások. 1999-ben a mozikban tornádó módjára söpört végig az Ideglelés (The Blair Witch Projekt) című film amelyről sokan úgy vélték, hogy amit a filmben látnak, az valóságos. Erre 2001-ben rácáfolt a 2. rész de előtte volt még három darab játékváltozat is amelyek nem is annyira a filmhez, sokkal inkább a kialakított mondavilághoz kapcsolódtak. Ezen három alkotás első részére még ma is sokan úgy tekintenek mint a horror játékok etalonja. Én meg tizenakárhány évesen pont ezzel a játékkal avattam fel az új PC-met. Lehet, hogy hiba volt de hihetetlen módon vonzott a Blair Witch mondavilág és egyszerűen nem tudtam ellenállni az 576-ban 1990 forintért kínált három BW játéknak. Egy kis nyafogás után sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy ha jó leszek akkor havonta megkaphatok egyet. Szépen sorban. Azt viszont gondolni sem mertem volna, hogy az első rész ennyire durva, beteg, gyomorforgató és elvont lesz. Kezdjünk is bele:

Volume 1: Rustin Parr (2000)

Hazavittem, kibontottam, az útmutatót félrehajítottam. CD be a meghajtóba, installálás. Közben végig különféle ijesztő képek futottak a töltőképernyőn, gondoltam is, hogy ebből csakis valami jó sülhet majd ki. A kötelező directx telepítés után (ami akkoriban majdnem mindennapos volt) végre rátenyerelhettem a játék ikonjára és a képernyő elsötétült. A kötelező logók után a főmenüben találtam magam ami elég puritán volt, ugyanakkor tekintélyt parancsoló is egyben. Előre vetítette, hogy a játékban nem a minél jobb grafikára mentek rá a készítők, hanem a hangulatra. Élelmes gyerek vagyok, a játékhoz tartozó magyarosítást már napokkal előbb leszedtem a hivatalos honlapról és még a telepítés után gyorsan fel is telepítettem, úgyhogy a történet megértésével nem volt különösebb problémám: 1941-ben járunk, a Spookhouse HQ épületében. A hölgy akit irányítunk, Elspeth "Doc" Holliday a csoport legkiválóbb, legígéretesebb tagja. Ez a pálya tulajdonképpen még csak a tutorial. Bevezet minket az irányításba, a harcba, a kezelésbe. A játék erősen hajaz a Resident Evil-re, itt is a billentyűzettel mozgunk és az egérrel célzunk/lövünk/kapcsolgatunk különféle kapcsolókat. Szóval Elspeth "Doc" Holliday a tréning után a parancsnokságra megy ahol ismertetik vele a feladatát: Burkittsville-be kell utaznia (ami valahol az Isten háta mögött leledzik) és fényt kell derítenie néhány paranormális tevékenység valódi okára. Mivel zombikkal már a tutorial-ban is találkozhatunk és ezeket teljesen hétköznapi módon kezeli a parancsnokság, nem az lesz a meglepetés Burkittsville-ben sem, hogy néhány kósza élőhalott járja a közeli erdőt. Kicsit bonyolultabb a sztori. Volt egy pasas, Rustin Parr (innen a cím) aki '40-ben elrabolt 7 gyermeket, majd azokat az erdő közepén álló házába vitte. Ott a pincében megkínozta, majd megölte majdnem mindet. Egyetlen gyermek úszta meg élve, ő az eset után teljesen bekattant (ami mondjuk nem is csoda). Parr-t elfogták miután a gyilkosságok végeztével bement a városba és ott betért az első boltba, majd azt mondta az eladónak: ''Végre befejeztem''. Szereplőnkkel, Elspeth "Doc" Holliday nyomozóval fel kell göngyölítenünk az ügyet, magyarázatokat keresni a véres gyilkosságokra és beszélni a lakossággal. Szóval elsősorban nyomoznunk kellene de ha valaki meghallja a Blair Witch nevet akkor szerintem egyből egy hatalmas, félelmetes erdő ugrik be neki. És így is van, utunk elég hamar elvezet minket az erdőbe ahol aztán már senki sem hallja ha sikoltunk. Pedig fogunk.

Sziasztok!

Régebben beharangoztam már, de időm csak most jutott rá: ezentúl játéktesztekkel is jelentkezünk majd itt a blogon (néhány újabb rovat mellett). Ez már elég régóta érett, ugyanis pontosan tudom, hogy majdnem mindegyik (vagy talán pontosan mindegyik) olvasónknak van vagy PC-je vagy konzolja. Ergo ez az új rovat azt hiszem tökéletes lesz majd mindazok számára, akik kedvelik a videojátékokat és szeretnek néha elmerülni a virtuális valóság nyújtotta élvezetek halmozásában. Játékteszteket Ti is írhattok, ha kedvetek tartja. Azokat ''Játékteszt'' megnevezéssel küldhetitek be a központi címünkre, én pedig megfelelő képekkel illusztrálva közzé is teszem majd. Elöljáróban még annyit megemlítenék, hogy az én videojátékos múltam elég messzire nyúlik vissza az időben: C64-el kezdtem, aztán jött a P1, P2, P3 és végül a P4 korszak. Eközben kikacsintottam a konzolok világa felé is, volt nekem alap joystickos ZX Spectrumom meg sárga kazettás, fogalmam sincs milyen márkájú masinériám de egy kis Dreamcast kitérő után végül megállapodtam a Playstation mellett. Sokáig gyűrtem a PS-t haverokkal, vagy egymagamban (ezen korszakból is lesznek majd játéktesztek amolyan nosztalgiaként) de a PS2 korszakból már teljes mértékben kimaradtam. Később egy Xbox360 rázott vissza a kerékvágásba, most pedig egy PS3 vásárlását tervezem de ez a jelenlegi árakat tekintve könnyen lehet, hogy átcsúszik Karácsonyra. Egy szó mint száz, tapasztalatom bőven van. De ezen játéktesztek mégis eltérnek a megszokottaktól amelyeket mondjuk online vagy offline magazinokban olvashattok hiszen nálunk elsősorban a játék okozta élményekre, hangulatokra, érzésekre koncentrálnak ezek a posztok s nem arra, hogy kinek a kije készítette, milyen grafikus motor dübörög alatta, mennyi pénzbe került, satöbbi. De mindjárt elolvashatjátok, hogy mire is gondolok. Az első játékteszt pedig nem más, mint az American McGee's Alice folytatása, az Alice: Madness Returns.

Név: Alice: Madness Returns

Kategória: horror TPS/platformer

Fejlesztő: Spicy Horse

Kiadó: Electronic Arts

Platformok: Xbox360, PS3, Windows, IOS

Kezdjük rögtön ott, hogy az első Alice játék még 2001-ben készült az akkori technika legjavának számító Unreal-motor feljavításával és bár a kritika szinte mindenhol dicsérte, a pénztáraknál bizony elég csúnyán elhasalt. Hogy miért, azt mindenki megtudhatja aki az Alice: Madness Returns Deluxe kiadását veszi meg, melyhez hozzácsapták az első Alice-t is, természetesen rendesen HD-zve. A válasz pedig: azért, mert az első Alice egy roppant kommersz játék lett, szürrealistása és elmebeteg látványvilága még egy felnőtt ember számára is kicsaphatja ama bizonyos biztosítékot, és 2001-ben azért még inkább a fiatalok generációja volt a PC ezért nem is csoda ha sokan inkább a Medal of Honor-t, vagy más, akkoriban nagy névnek számító játékot nyüstöltek mint American McGee drogos, kifordított, beteg verzióját Lewis Carroll világhírű meséjéből. Jómagam demo formájában próbáltam ki még anno, és nekem sem jött be annyira. Pedig volt benne potenciál, csak hát a játékos társadalom akkor még nem érett meg arra, hogy ilyesfajta agyszüleményekkel bombázzák őket. Aztán telt-múlt az idő és elérkezett 2011. Vele pedig az Alice egyenesági folytatása, a Madness Returns. Volt szerencsém PS3-mon tolni, úgyhogy a grafikáról máris ódákat zenghetnék de nem tudom, hogy egy mezei monitoron hogyan festhet a játék. Mindenesetre HD tévén valami eszméletlen látványt nyújtott, annyi szent. A történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt. Alice már nem a gyogyóban él hanem pszichológiai kezelésekre jár valami magánrendelőbe. Sajnos ezek a kezelések enyhén szólva is visszafelé sülnek el és Alice elméjében a felszínre törnek olyan emlékek amelyek akaratlanul is visszarántják a lányt a tébolyba (innen a cím), Csodaország pedig nyitott kapukkal várja. A játékban akadnak olyan részek is amikor nem fantáziavilágban járunk, hanem a valóságban, a korabeli London macskaköves utcáin. Engem ezek a helyszínek kísértetiesen emlékeztettek a Sweeney Todd című filmre: mocsok, cédák, nincstelenek, koldusok, vér és különféle testnedvek mindenfelé. Cudar egy világ volt az.