Végre itt a tavasz, és legnagyobb örömömre máris kivirágoztak a cseresznyefák. Április elseje igen fontos a japán kultúrában, hiszen ott e nap kezdődik meg a tanítás és a munka. Továbbá áprilisban virágzik a sakura, azaz a japán cseresznye, melyet külön ünneppel illetnek. Ezt a remek hangulatot próbáltam meg elcsípni, és egy történetbe önteni. Általában nem szoktam a japán mániámat keverni az írással, mert ugye a barátnődet sem baszatod meg a kutyáddal, hiába szereted mindkettőt félek nem sülne el jól. De most azért mégis megpróbáltam, álljon itt például. A japánul annyira nem tudóknak mellékeltem egy szómagyarázatot itt mely tartalmazza a történet összes idegen fogalmát. Remélem, hasznát veszitek majd. Azt hiszem itt az ideje, hogy befogjam a szám, ti meg olvassátok a történetet:

Cseresznyevirág

Tourtouga*, mint sziget, egy ősi, kelta szó

Ralph szeretett vonatozni. Élvezte a kellemes ringatózást, a kényelmet és az elsuhanó táj látványát. Igaz, volt egy pár éves, középkategóriás autója, de Mártához mindig vonattal járt. Kérdezte is tőle a nő, hogy nem lenne kényelmesebb és gyorsabb, de elhárította azzal, hogy szeretne teljesen kikapcsolódni, szeretne teljesen más világban élni, ha vele van. És ehhez kell az a kis idő, amit a vonaton tölt. Mire megérkezik, már úgy érzi, egészen más dimenzióban él.
Nagyjából négy éve találkozik Mártával, és mindig csak hétvégén. Ugyanis van egy kislánya a nőnek, akinél komplikációk léptek fel a szülésnél. Az apa nem bírta feldolgozni és kezelni a helyzetet, így elhagyta őket, de érzett annyi felelősséget, hogy vállalta, minden hétvégén elviszi a lányát kezelésre és annak a költségeit is állja. Azóta összejárnak. Ralph minden pénteken délután, vagy szombaton reggel elindul Mártához, majd vasárnap kora este haza utazik.
De ezen a hétvégén minden másként alakult...
MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

A régebbi olvasók bizonyára emlékeznek még Divine Divinity beküldött novelláira. Már szerepelt két műve az oldalon, mégpedig: Az ablak, és a Nowella a nihil-ről...

Most pedig jöjjön egy újabb:

Könyvbe írt sors

Horvát Angéla, a festettvörös, középkorú és középmagasságú, hétköznapi könyvelő aznap kevésbé magabiztosan ment be reggel a munkahelyére. Úgy érezte, a mai nap különleges lesz számára. De hiába. Aznap csak ugyanazt csinálta, mint minden pénteken. Dolgozott, kávézott a kollegáival, ebédelt, otthon elolvasta a híreket, aztán elment a könyvtárba. Mint mindig, most is a filozófia részlegen keresgélt. Szeretett a Világ nagy kérdésein gondolkodni. Ez alkalommal egy igen furcsa könyvet talált. Nagyon kis vékony, viharvert kötet volt az, a címe pedig: Könyvbe írt sors.

~ Még hogy előre megírják, mi lesz az ember sorsa! Ha! Mikre nem vetemednek mostanában az asztrológusok…

Hiába nem hitte el, hogy valóban a sors van leírva abban a könyvben, csak úgy kíváncsiságból levette a könyvet, majd kinyitotta az első oldalon, s a következőket olvasta:

A most következő novellát, egy kedves olvasónk küldte a címünkre.Csupán  annyi kérése volt, hogy a nevét ne közöljük, aminek mi eleget is teszünk, és köszönjünk szépen, hogy megosztotta velünk ezt a művét.

Hello Őrület!

Kopognak. Álmoskásan elgondolkodok, hogy vajon ki lehet az ilyen késői avagy korai órán. Odaslattyogok az ajtóhoz és kinyitom. Elképedve veszem észre, hogy egy régi új ismerős ácsorog bebocsátásra várva. Elgondolkodom. Biztos, hogy pont most be szeretném engedni? Végül is meggyőzöm magam, hogy miért ne.
- Gyere be. Rég találkoztunk. - mosolygok rá.
- Oh, nem is volt az olyan régen. - vigyorog rám eszelősen, majd elkap és rám telepszik. Ismerős érzés. Káosz, vigyorgás, érdektelenség, meggondolatlanság, eufória, hamis boldogságérzet, nem törődömség. Oh jaj, de rég is volt már, oh jaj de jó érzés, oh de nem érdekel semmi sem! Török, zúzok, rombolok magam körül, a következményekkel ráérünk kicsit később foglalkozni, most éljünk a pillanatnak, most csináljuk azt, amit amúgy józan eszünknél sosem vinnénk véghez. Most tomboljunk, csábítsunk, égessünk fel pár hidat magunk mögött, éljünk szenvedéllyel, hallgassunk a szunnyadó és kiszabadult állatra, pöcköljük el az angyalkát a bal vállunkról és helyezzünk oda egy kisördögöt! Igyunk mértéktelenül, kiabáljunk és kötözködjünk, csak végre oh végre érjük el az áhított csúcspontot, ahonnan a zuhanás oly fájdalmas, de az odáig vezető út annyira mézédes! Mézédes és mámorító, mintha tudatmódosító szerekkel élnél, ám ez sokkal jobb, ez belülről jön, onnan bentről, az eltemetett rossz énedből, abból, akitől mindig félsz, attól, aki ha kiszabadul te a szerény kisember rettegve tekintesz fel! Oh nagyszerű vadság! Oh rémisztő vadállat! OH!OH!OH! Érzem, elhatalmasodik, már nem sok van hátra, hát jajj húzzunk bele! Élvezzük még ki ezt a csodás pár percet! És igen! Megérkeztünk! Édes Őrület, drága barátom! Örüljünk együtt, élvezzük ki még ezt a pár másodpercet mielőtt elvonulnál ismét, mielőtt úgy döntenél, hogy egy másik barátodat látogatod meg! Mielőtt a teljes üresség és átlagosság haza nem érkezik elrontva ezt a remek kis mókát kettőnk között! De oh, de ohh! Ne, ne hagyj itt drága barátom!...

– Gyere! Gyere te mocsok! Ölj meg engem is! Ölj meg, ha tudsz! Készen állok! Küzdj, te bestia! És szenvedj ezerszer úgy, ahogy Lucy! – Kecsesen leugrom mögé egy háztetőről. Szándékosan úgy érek talajt, hogy meghallja. Nem csalódom. Villámgyorsan megpördül, kezében támadóállásba mozdul. Hm, ért hozzá.
– Na, csak hogy itt vagy! Most legyél erős legény! Élvezettel ölted meg őt? Válaszolj! – Úgy tűnik, sok volt neki a lány elvesztése. Eddig se lehetett teljesen komplett, de most már biztosan őrült. Na, nem mintha szánnám! Pusztuljon! Acsargok felé, de nem közelítek. Valami itt nincs rendjén.
– Morogj csak, büdös dög! Kibelezlek, s hulládat ezüst szögekkel feszítem ki a napra! Támadj, bestia! Támadj! – Körözni kezdünk, s amikor felém fúj a szél, csak akkor érzem meg az ezüst förtelmes, undorító bűzét. Ez már sok a gyomromnak, a vacsora kiutat talál, s Chris lába elé hányok.
– Pokolfajzat! – kiáltja, s támad.

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

 Kimegy a szobámból, lekapcsolja a villanyt. A sötét éjszakában egyedül maradok a sötét sikátorban sötét gondolataimmal. Annyiféleképpen alakulhatott volna! Lekuporodom két teli szemeteskuka közé, fejemet mancsaimra hajtom, s gondolkozom. Nincs kedvem semmihez. Csak Sophiera tudok gondolni, és arra, hogy örökre elvesztettem, mielőtt elnyerhettem volna. Jaj! Ha belegondolok, hogy könnyedén átsiklottak a történtek felett, csak Lucy… Lucy zavarja össze a dolgokat. Ha netán Lucyt egy kicsi baleset érné… Ezen elmorfondírozok egy rövid ideig. Tanácstalanul ingadozom, pedig ez sohasem fordult még elő velem, ha ölésről volt szó. Most azonban gondolnom kell Sophiera is! Milyen szomorú lenne! Tétovázásom hiábavalónak bizonyul, Lucy ugyanis félóra múlva kijön a házból. Itt az alkalom! Követem, halkan, hogy ne vegyen észre. Hátra pillantgat, de ilyenkor behúzódom egy-egy árnyékba. Félelem szagát érzem, de nem olyan erősen, mint áldozataimon szoktam. Pedig már ő is tudja, hogy követem. Tudja, csak azt nem, hogy hol vagyok.
Elérkezünk egy kellően csendes és elhagyatott városrészbe. Nem húzom tovább, halnia kell! Érzi ő is, mert amint felé közelítek, villámgyorsan megperdül, kezében valami fényesen csillan. Furcsa, kellemetlen érzés önt el, testem minden porcikája idegenkedik attól az apró tárgytól, amit Lucy a kezében tart. Nem valami különleges dologról van szó, csak egy apró ezüst keresztről. A kereszt még csak hagyján, attól csak a vámpírok rettennek meg. Isteni erőt tulajdonítanak egy piciny kis jelnek, ami nem több mint a legegyszerűbb és legősibb védőrúna, ami csak létezik.

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Kedvenc novellámat olvashatjátok el három részre bontva. Ónódi Zsolt írása.

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

A fiú reszketve ült a fal tövében.
Éjszaka volt. Az eső zuhogott, úgy tűnt, az esőcseppek mind éles csattanással érnek földet és folynak szét a mocskos betonon, hogy "tisztaságot" teremtsenek. A nedvesség lassan beszivárgott mindenhova, a házak falainak apró réseibe, a fiú ruhájának szövetébe. Hirtelen a szél sikítva süvített át a sikátoron. A fiú száját halk nyögés hagyta el.

A kuka mögött neszezett valami, majd előbukkant. Egy patkány szimatolt a levegőbe, aztán gyorsan megdörzsölte mancsaival pofáját, és prüszkölt egyet halkan. Dülöngélve, de megindult, a következő kuka felé. Zavarta, hogy mancsai teljesen elmerülnek a vízben, de érezte valaminek az édeskés, kesernyés illatát. Meg akarta kóstolni. Irányt váltott, és a kuka rothadó bűze helyett a másik szag irányába ügetett. Amint odaért, észrevette, hogy nem lesz olyan egyszerű hozzájutni ahhoz a finom illatú dologhoz, de ehhez már hozzászokott. Felmászott az elé táruló akadályon, és mohón kaparászni kezdett mancsaival, amíg orra már csak azt az illatot érezte és tépni kezdte a jó illatú puha húst.

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Következő novellát zsofusi nevű olvasónktól kaptuk. Köszönjük szépen!

Magány

És eluralkodott rajtam a magány. Úgy éreztem a lelkem egyre csak ürül. Egy nagy tátongó lyukat véltem felfedezni a mellkasom közepén, mely egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem fájt, csak mintha minden egyes széllökés kifújná onnan még azt a kis maradék életkedvet. Fáradt voltam és nyúzott. Általában sosem tulajdonítottam nagyobb jelentősséget annak, hogy túlórázom, annak ellenére, hogy ezt senki figyelembe sem veszi. Most azért tűnhetett fel, mert előbb hazaértem. Unalmamban kitakarítottam, bár nem volt mit takarítani. Mindig rendet tartottam magam körül, és most, hogy már egyedül élek ebben a 69 négyzetméteres lakásban, még annyit sem kell, mint annak előtte. Anno annyira szép volt minden. Míg éltek szüleim, testvérem, s amíg menyasszony voltam.De valami vagy valaki kettétörte azt a tükröt, ami előtt ez a családi idill állt éveken keresztül, és valamiért már épp csak akkora darab maradt meg belőle, ami még engem mutat. Édesapám kórházban halt bele harmadik szívrohamába, édesanyám nem bírta sokáig nélküle, a szomszéd szobában a ruhaszárító-kötéllel felakasztotta magát. Aztán éveken keresztül a bátyámmal és a vőlegényemmel éltünk ebben a házban. A légkör olyan volt mintha egy kriptában tengetnénk mindennapjainkat. Bátyám egyre többet maradt ki otthonról, majd egyszer hazafele - akkor már szokás szerint részegen - a volán mögött nem volt szerencséje. Ketten maradtunk, de nem sokáig. Két hét sem kellett hozzá, és egyedül maradtam. A férfi, akit addig szerettem, egészen biztosra vette, hogy én is meg fogok őrülni, vagy már most is őrült az vagyok, ezért elhagyott. Igazából ez csak egy kifogás volt, mert másfél hónap múlva megszületett a kislánya. Remélem magától is rájön a kedves olvasó, hogy nem tőlem
.Ettől a ponttól kezdve egyre jobban elhidegedtem az emberektől. De nem is csoda, ha még az is otthagy, akiről eddig azt hitte az ember, hogy mellette fog állni jóban-rosszban. Állítólag megváltoztam, sokan mondták, én nem vettem észre semmit. Ugyanúgy eszek, lélegzek, dolgozok, alszom… ja, hogy ezek alap dolgok. Tessék szólni, befogom rögtön, nem gond ez. Nem változtam én semmit, de tényleg nem, tény, hogy elvesztettem mindent, de most mit csináljak ezzel? Visszahozni már nem tudok senkit, ezt kaptam, tessék, ennyi, vége. De tudtam, hogy nem szabad megállnom ott, és toporognom egy helyben, ezért megpróbáltam magam túltenni mindenen. Még mindig nem sikerült, talán nem is fog. Egyetlen egy vágyam van már csak, hogy legyen mellettem valaki, aki segít. Odaadnám, ezért mindenem, amim van. Mindent, mindent! Mert tudom, hogy mindenkinek egyetlen egy vágya van csak az életben, és ez az, hogy este, amikor hazaért a munkából és fáradtan ledől a kanapéra, legyen valaki, akinek elmondhatja, hogy már megint egész nap mennyire egyedül érezte magát…

Ha ti is küldenétek be várjuk őket a következő címre: titkosellenallas@gmail.com