A bristoli Massive Attack a 90-es évek Trip-Hop hullámának megkerülhetetlen gyökere, mivel a stílust is nekik köszönhetjük. Semmi mást nem csinálnak, csak megnyugtató, elmélkedős zenét játszanak. Az akinek a névből egy kemény metál banda ugrik be, azt le kell, hogy lombozzam. Ezen albumon nyugodt stílusú dalokat hallhatunk.

Amikor hallgasd:

• hétvégén, amikor pihent vagy és üres a fejed
• ha már a könyöködön jön ki a magyar rádiók zenéi
• [Egy-két dal nyugodtan jó háttérzenének, ha a csajoddal/pasiddal vagy [ugyebár kinek ki] ;)

Az együttes életrajza (magyarul)    

Weboldaljuk    

LETÖLTÉS    

Első rész    

 A stábon belül sem volt minden rendben. Az első kisebb botrány az operatőr személye körül robbant ki. Lucas kiszemeltje a veterán (1914-es születésű) Geoffrey Unsworth volt, ám ő ekkor a „Híd túl messze van” forgatásában működött közre. Helyette a vele egykorú Gilbert Taylor (többek közt a Hitchcock-féle Téboly [Frenzy] és az Ómen operatőre) lett a kiválasztott, ám ő egyszerűen gyűlölte a filmet. Gary Kurtz producer úgy vélte, ez lelassítja a munkát, ezért úgy döntött lecseréli őt egy másik nagy öregre, a ’12-es születésű brit Harry Waxmanra (Sapphire, The Wicker Man [eszméletlenül jó horror!])) A kamerastáb erre „sztrájkba lépett”, mondván nem hajlandók Waxmannal együtt dolgozni, így Lucas meggyőzte a producert, hogy a csere tovább lassítaná a projektet. A másik, ismertebb sztori a világhírű angol szinészóriás, Sir Alec Guiness nevéhez fűződik, aki szintén gyűlöletet érzett szerepével szemben; azt mondta, nevetséges mondatokat adtak a szájába és később egy nyilatkozatában azt is elárulta, hogy a nevére érkező több száz rajongói levelet olvasatlanul tüzelte el a kandallójában.

 Ha a játszó ember meghallja a LucasArts nevét, nyilván először a nagy sikerek, a személyes kedvencek jutnak eszébe. Egy filmbarátnak George Lucasról rögtön a Star Wars ugrik be. Ám bármennyire is úgy tünik, Lucas és vállalkozásai életén nemcsak sikerek, hanem botrányok egész garmadája jellemzőek. Míg kezdetben a fiatal rendező merész döntései hozták el számára anyagi függetlenségét, elhivatottsága gyors és látványos diadalokat eredményezett, a technika fejlődése, az egyre profit centrikusabb film- és játékipar farkastörvényei minden területen megnyírbálták szárnyait. Az alábbi cikk fontosabb infói a néhai pc.games 2005. márciusi számából származnak és innen is szeretném az írójának, }[ redencnek megköszönni hosszú, kitartó munkáját :)

Sokan jelezték nekem privát üzeneteken keresztül, hogy az alábbi rapcsata magyar feliratát már nagyon várják, úgyhogy nem haboztam és hozzáláttam mindkét epizódhoz. A tovább után megtaláljátok az instrumentalokat. Jó szórakozást :)

 MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Íme egy újabb adag Nice Peter egyik leghíresebb videosorozatából, melynek felíratát igyekeztem úgy megcsinálni, hogy rímeljen.

Fogadjátok szeretettel és jó szórakozást :)

Az Angliában élő Darren Jones, immár 20 éve rabja a diétás kólának. Hetente 42 litert fogyaszt el átlagosan, és ez a szenvedélye heti 155 dollárba kerül. 13 éves korában szokott rá a szénsavas üdítőitalra, de az hamar tönkretette a fogait, és úgy gondolta, hogy a diétás kólával jobban jár.
Saját elmondása szerint, nem foglalkoztatta a szenvedélye, mígnem azt vette észre magán, hogy egyre csak hízik. Ahogy teltek az évek, Darren cukorbeteg lett, valamint a vérnyomása is megugrott. Betegségei végett a munkáját is elvesztette, ugyanis taxisofőrként dolgozott.
Hiába a sok velejáró betegség, a munka elvesztése, ő továbbra is hódol kedvenc szenvedélyének, a kólaivásnak. Ha az utolsó üveg is kifogyó félben van, pánikszerű félelem lesz úrrá rajta.
Az orvosok szerint mielőbbi kezelésre szorul, mert az ő esetében ez már fizikai és lelki függőséget jelent.
 

Végre beindult weboldalunk youtube csatornája, s így megragadtam az alkalmat, hogy feltöltsem az első videót reája.

Mindenki fogadja szeretettel az alábbi videót, s ha sokaknak tetszett, a folytatása jönni fog :)

Ui.: A helyesírási hibák direkt maradtak benne

A Kerrang! 1981-től megjelenő rock és metal zenei irányzattal foglalkozó brit hetilap. Eleinte alacsony volt a népszerűsége, majd a 2000-es évektől kezdett el magasan felfelé ívelni a lap. Manapság kb. 130 ezer példányban adják ki hetente az szubkontinensen. Ma már nemcsak zenei magazint visznek, hanem koncerteket, fesztiválokat is szerveznek. Ezek közül leghíresebb a Download Festival, melyet nyaranta rendeznek meg a Donington Parkban. 

A Kerrang!-ról ennyit.

A mai poszt fő témája egy általuk szervezett "ajándék" a Bruce Dickinson vezette heavy metal formációnak. Az albumot 2008. július 16-án adták ki a rajongók nagy örömére. A korong 15 számot dolgoz fel a banda munkásságából, többek közt a Prowlert, a Troopert, a Fear of the Darkot és még egy pár művet. A teljes hossz: 74 perc és 3 másodperc.

Az előadók között olyan nagy nevek szerepelnek, mint az Avenged Sevenfold, a Trivium, vagy éppen a Metallica. 

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Newton Woolsthorpe-by-Colsterworth falucskában született idősebb Isaac Newton és Hannah Ayscough gyermekeként, a Julián naptár szerint 1642. december 25-én, ami a később bevezetett Gergely-naptár szerint január 4-ének felel meg. Koraszülött volt, nem számítottak rá, hogy életben marad. Apja, aki írástudatlan, jómódú kisbirtokos volt, Newton születése előtt három hónappal meghalt. Mikor a kis Isaac kétéves volt, anyja, Hannah Newton feleségül ment a környékbeli jómódú lelkipásztorhoz, Barnabas Smith-hez. Miután Hannah férjével North Withamra költözött, a kisfiút nagyanyja gondjaira bízták, így Woolsthorpe-ben maradt. Barnabas Smith az 1653-as esztendőben meghalt, ezért Hannah hazaköltözött Woolsthorpe-ba Newton három féltestvérével együtt. Nemsokára Newton lett anyja jobb keze, ezáltal megnőtt az önbizalma.


MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

 Az MIT Media Lab kutatói olyan rendszert fejlesztettek, amely képes 1 billió (10^12) képet készíteni másodpercenként. Az alábbi videóból megtudhatjátok hogyan is működik a rendszer:

Kitartás!

A Nagy-Britanniában élő Lilian Lowe, nem olyan rég csatlakozott a Facebook közösségi oldalhoz. Ebben nem is lenne semmi meglepő, de az idős hölgy nemrég ünnepelte 103. születésnapját. A többszörös dédnagymama hetente kétszer nézi meg a profilját, ugyanis itt tartja a kapcsolatot gyerekeivel, unokáival, és dédunokáival. Miután a BBC leközölt egy vele készült interjút, hirtelen 1000 barátkérelme lett az oldalon.
A Pew Research Center felmérései alapján 2010-ben, a 45 és 55 év közötti felhasználók száma a duplájára növekedett, valamint egyre több felhasználó csatlakozik a portálhoz 74 év felett is.

A minap találtam erre a kis klippre. Az együttes neve: The Gag Quaertet.

Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Azt hiszem a Simon's Cat videókat már nagyon sokan ismeritek. Nemrég jött ki egy könyv is (Simon's Cat legsajátabb könyve) a híres macsek kalandjairól és ennek apropóján most végigvesszük a videóit egytől-egyik, szépen szétszórva különböző napokra. Amit tudni érdemes: ez a macsek folyamatosan bohóckodik, miközben csillapíthatatlan éhségét próbálja enyhíteni, és közben bosszantja gazdáját, Simont. Imádja a macskaeledelt, de nem vetné meg a madarakat, egereket és a halakat sem a tányérján. Simon macskájának nincs hivatalos neve, de a brit Simon Tofield egyik saját macskájáról, Hugh-ról mintázta. Simon Tofield már fiatalon rajzfilmeket készített, később grafikai tervezést és animációt tanult a De Montfort Egyetemen. Hobbija a természetvédelem, a brit vadon élő állatok és a nagy kirándulások. Mindenekfelett azonban a macskák. Most Londonban, a Tandem Films-nél, mint animátor és rendező dolgozik. Bedfordshireben él és négy macskája van: Hugh, Maisy, Jess és Teddy. Szerintem zseniális videókat dobott/dob össze, bármelyik macskakedvelő ráismerhet házi kedvencére annyira jól, annyira hitelesen, a valóságot remekül leképezve lett megrajzolva minden egyes képkocka. Győződjetek meg róla Ti is:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.

The standard történet elolvasható ITT, a first version though ITT.

Piroska and a wolf

Volt egyszer a beautiful small kislány, akit everybody lovedt, az is, aki not, but the legjobban mégis az ő grandmada’, aki never látta it in the stinking életben. Did not tudta it so, what he adjon neki ajándékba, with what keresse kedvét his aprócska grandchild. The grandma realised it végül, what örülne his grandchild legjobban: for a piros velvet sapi. Ne is ask it, a grandma from where vette ezt az ő idea. The sapi viszont jól állt the little girl, a whole nap abban császkált, le sem conkedt róla, ezért el is dubbedt róla Piroskának.

Egyszer azt callta neki az ő mother:
"C’mon, kislányom! Here this kalács és egy glass Tokaji, vidd el a grandmadának. Ő most egy kicsit ill, but annál inkább weak és thirsty, ezért örülni fog this néhány falatnak, nem is talking about a piáról. Enterelj jó korán, mielőtt beáll a heat, és a grandma beájul from the one Tokaji. But ha kimész the street, do not turn a roadról, because eleshetsz, and elbreakeled az üveget, és akkor a grandma megint cseresznyepálinkát fog guzzleni." - "Good-good, i értem. Mindent so fogok csinálni, ahogy mondtad, mom." - answeredt Piroska a motherjének, aztán hosszasan meghuggedte búcsúzóul.