Lassan véget ér a március, gondoltam zárhatnánk a hónapot egy kis hazafias zenekarral, mégpedig a Hunorral.
 Aki esetleg nem ismerné őket, és megtetszett a zenéjük, többet is megtalál youtube-on, vagy a zenekar hivatalos honlapján:

http://hunorzenekar.uw.hu/

 A bristoli Massive Attack a 90-es évek Trip-Hop hullámának megkerülhetetlen gyökere, mivel a stílust is nekik köszönhetjük. Semmi mást nem csinálnak, csak megnyugtató, elmélkedős zenét játszanak. Az akinek a névből egy kemény metál banda ugrik be, azt le kell, hogy lombozzam. Ezen albumon nyugodt stílusú dalokat hallhatunk.

Amikor hallgasd:

• hétvégén, amikor pihent vagy és üres a fejed
• ha már a könyöködön jön ki a magyar rádiók zenéi
• [Egy-két dal nyugodtan jó háttérzenének, ha a csajoddal/pasiddal vagy [ugyebár kinek ki] ;)

Az együttes életrajza (magyarul)    

Weboldaljuk    

LETÖLTÉS    

(Magna Cum Laude - Színezd újra)

Album:  Late Of The Pier – Fantasy Black Channel (2008)

Megjelenés éve: 2008

Rólam sokan tudják már, hogy imádom az indie zenét és könnyen levesznek a lábamról ha a Franz Ferdinand -féle indie mellé hozzá csapják az elektronikát is. Ügyesen tette ezt 2007-ben a Klaxons is akikről már írtam >ITT< és >ITT< is bemutatkozó, és második lemezük apropóján. A zenével való ismerkedésemet még a Depeche Mode szintiszőnyegeivel kezdtem 2001 tájékán (előtte azért faszán elvoltam a Hupikék Törpikékkel, meg a Sláger Rádióval...ehh) és a DM akkoriban megjelent Exciter albuma óta nem is igazán adok alább a minőségből. Említett lemezt ma már nem lehet lejátszani, annyira szétkarcolódott. De talán mindenki így van az első lemezével. 2004-ben robbanásszerűen jelent meg a Franz Ferdinand cím nélküli debütje, amely zenetörténeti mérföldkő lett, ezt kár is lenne tagadni. Divatba hozta az indie zenét, az indie rock-ot, az öltönyös/bentlakásos sulis/egyetemista pop-ot, nem is csoda, hogy taroltak az év végi díjkiosztókon. Persze teljesen megérdemelten. Akkor a DM-et háttérbe szorítottam, és a fiatal brit bandák felé fordultam. The Libertines, Kaiser Chiefs, Arctic Monkeys, Bloc Party, stb. Több tucatnyi példát lehetne mondani, elég annyi, hogy a Franz Ferdinand 2004-es színre lépése óta majd’ minden bokorban nőtt egy-egy indie zenekar. 2007 fontos év volt számomra, ugyanis akkor jelent meg a Klaxons első lemeze, Myths Of The Near Future címmel. A sci-fi elemekkel és hivatkozásokkal/utalásokkal bőven megfűszerezett album adott egy olyan pluszt számomra amelyet már igen régóta hiányoltam. Az elektronikát, a szintiket, a torzításokat és a prüttyögéseket belecsempészték az indie zenébe, ezzel teljesen új műfajt teremtve (nu rave). Éppen ezért ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy melyik az abszolút kedvenc zenekarom, akkor rögvest rávágnám, hogy a Klaxons. Mert a dalok mögött ott van az a sok mondanivaló, amely rengeteg hasonszőrű banda esetében hiánycikk. A sci-fi műfaja nemcsak rányomta bélyegét, hanem szervesen bele is ivódott a lemezbe. És mindez a 2010-es Surfing The Void albumon is jelen volt, kár, hogy a hangzás hazavágta az egészet. Ennyit a Klaxons-ról. Követőik persze mindig is akadtak és eztán is akadnak majd. Közölük az egyik a Late Of The Pier akik pofátlanul fiatalon hozták össze a bemutatkozó lemezüket. Ám a végtermék mégis jelen volt minden 2008-as év végi összesítésben és ranglistán. Könnyű lenne párhuzamot vonnom ezen album és a Klaxons debütje között, de meg kell említenem, hogy eme produktum koránt sem annyira populáris mint a Myths Of The Near Future. A kezdő Hot Tent Blues instrumentális (vokál nélküli) nyitánya kellően előkészíti a hangulatot, a Broken pedig remekül pörgeti ezt tovább. A harmadik dal (Space And The Woods) hatalmas sláger lett, teljesen megérdemelten. Gary Numan szintijei teljes mértékben felismerhetőek, de eszünkbe juthat Bowie new wave korszaka is. Az utalásokkal teli dalszöveg pedig csak a hab lenne az űr-tortán, de csak abban az esetben ha ezen szerepet nem a fantasztikus videoklip töltené be (ami alant megtekinthető). Az ezután következő The Bears Are Coming olyan mintha ledobtak volna két szintit a dzsungelbe, a Random Firl hallgatása közben nekem felsejlett egy kis The Beatles utánérzés, a Heartbeat esetében a hardrockos gitár és az első káromkodás (''Pinapple pieces in brine/Fucking around with your mind'') színesítik a palettát. A Whitesnake kellően odavágós, még metal elemeket is sikerül belezsúfolni. A VW-ban fúvósok is színre lépnek, a Focker-t bármely komolyabb indie rock, de még emo rock zenekar is megirigyelhetné, a The Enemy Are The Future letagadhatatlanul korai Queen. A Mad Dogs And Englishmen szép kis előkészítés a monumentális zárásra, amit a Bathroom Gurgle személyében meg is kapunk (dettó káromkodással és súlyos szintifutamokkal fűszerezve a dalban). Levezetésnek van még egy rejtett szám is, de az már csak egyfajta levezetés, lassú folyású akusztikus darab. Samuel Eastgate hangja néha idegesítően nyafogós, mint ahogy a lemez is fárasztó a végére, azt pedig simán el tudom képzelni, hogy valakit irritál az egész, de langyos, unalmas biztonsági játéknak semmiképpen nem lehet nevezni. Én már el is felejtettem, milyen érzés az, amikor felfedez az ember egy kezdő zenekart valahogy magának, és aztán az a későbbiekben sem hagyja cserben: tök jó. Minden egyes számban van valamiféle stílusváltás, helyenként több is. Az album tehát tökéletesen van összerakva, nincsenek benne üresjáratok és a sci-fi hangulat is rendesen ott van a szeren.

Kiknek ajánlom: Azoknek, akik kedvelik az indie zenét és már kissé belefásultak a havonta érkező ifjú titánokként feltüntetett zenekarokba. A Late Of The Pier nem fog csalódást okozni, ezt garantálom.

A Kerrang! 1981-től megjelenő rock és metal zenei irányzattal foglalkozó brit hetilap. Eleinte alacsony volt a népszerűsége, majd a 2000-es évektől kezdett el magasan felfelé ívelni a lap. Manapság kb. 130 ezer példányban adják ki hetente az szubkontinensen. Ma már nemcsak zenei magazint visznek, hanem koncerteket, fesztiválokat is szerveznek. Ezek közül leghíresebb a Download Festival, melyet nyaranta rendeznek meg a Donington Parkban. 

A Kerrang!-ról ennyit.

A mai poszt fő témája egy általuk szervezett "ajándék" a Bruce Dickinson vezette heavy metal formációnak. Az albumot 2008. július 16-án adták ki a rajongók nagy örömére. A korong 15 számot dolgoz fel a banda munkásságából, többek közt a Prowlert, a Troopert, a Fear of the Darkot és még egy pár művet. A teljes hossz: 74 perc és 3 másodperc.

Az előadók között olyan nagy nevek szerepelnek, mint az Avenged Sevenfold, a Trivium, vagy éppen a Metallica. 

Az egész 2004-ben kezdődött, körülbelül 14 éves lehettem, amikor a kezembe került a Nirvana Nevermind című albuma. Addig nem nagyon foglalkoztatott a rockzene, de ez az együttes annyira lenyűgözött, hogy az ő hatásukra léptem a helyes útra, és ragadtam a későbbiekben én is basszusgitárt. A mai napig a Nirvana az egyik kedvenc bandám. De gondolom, hogy ezzel nem csak én vagyok így.
 De lássuk csak, hogy honnan is verekedte fel magát ez a tiszavirág életű banda, ami millióknak változtatta meg az életét:
 

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

A minap találtam erre a kis klippre. Az együttes neve: The Gag Quaertet.

Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.

Zeneajánló: FankaDeli: Ördög hozott, Isten vihet

Rendhagyó zeneajánló következik most tőlem hiszen nem mellékelek semmilyen letöltési linket az ismertető mellé (eddig pedig mindig így tettem). Emberek, 2011-et írunk. A zenének a fizikai formátumban létező alakja (tehát a CD-k) már csak néhány évig képesek a felszínen maradni. Mindenhol uralkodik a warez, a torrentek és már maguk az előadók is sokszor inkább mp3-ban terjesztik a dalaikat mint a jól megszokott CD-formátumban. Éppen ezért akit valóban érdekel eme zeneajánló tárgya, az majd úgyis letölti, avagy éppen most tölti lefelé, avagy már régen a gépén pihen az album. FankaDeli Feri egy elég megosztó személyiség a honi rapzene világában. Sokan kritizálták őt amiért politikailag elhatárolódott és az erősen jobb-oldali eszméket valló dalaival érvényesült. Szerencsére ezen időszak már eltelt. Én pont akkor fordultam el tőle amikor elkezdett így mélyebben belemenni a politikába meg a radikális eszméket tárgyaló alkotásokba. Nekem ez valahogy nem feküdt, oké, meghallgattam az összes ilyen tematikájú albumot tőle de – mint sokaknak egy idő után – nekem is elegem lett a politikából pedig voltam én delegált is egy időben, bizony. Fanka 2009-ben jött ki az Egyenesen az éjszakából 2 című lemezével amin azért már érezhető volt a változás. A politizálás elmaradt, a helyébe inkább a hétköznapi élet, a mindennapok nehézségei és az emberi sorsok kerültek. Emlékezetes dal nagyon sok akadt rajta, az én személyes kedvencem az Aludni szeretnék című volt. Egy évvel később érkezett a LélekJelenLét ami már beleszőtte a spiritualitást is a dalokba (mindez a jelenlegi albumon tetőzött). Lassú, szomorkás dalok jellemezték azon albumot

Aztán eljött 2011 és az újabb FankaDeli album amely jelen sorok írója szerint az eddigi legjobb. Számtalanszor hallgattam már végig és mindig tud újat mutatni. Az Ez a mi mesénk című számmal nyit amely egy kis merengés a múlton, majd következik az egyik csúcs, az Élet. Feri mindig is jó volt a dalszövegírásban de a legtöbbet ezen a lemezen tette le az asztalra. Innentől fogva egy kicsit belassul a tempó. Az Ez nem én vagyok, az Egyetlen lépés, az icipicit felgyorsult Ördög nincsen és a Magadban bízz dalok után következik Az igazság című dal ami korrekt képet fest a mai állapotokról és itt jegyzem meg, hogy ugyan rapalbumról van szó, mégsem hangzik el benne egyetlen egy káromkodás sem. Az Itt vagyok veled a hallgatóhoz szól személyesen, az utána lévő Máshogy lesz holnaptól pedig az abszolút sláger az albumról. A dalszöveg kiváló, a zenei alapok is nagyon ott vannak, nem is csoda, hogy az MR2 Petőfi rádióban is tarol Fanka ezen dala. A soron következő Való világnak semmi köze a bugyuta trash reality-hez mindemellett dicséretes a belé fűzött elektronika. Az Átjáró a lemez talán leglassabb, mindazonáltal legszebb száma. Tipikusan olyan, ami ha véget ér akkor az ember megint azonnal rányom a Play gombra és kezdi elölről. Ez a színes dalcsokor és úgy összességében a lemez a Több nem kell című művel ér véget amelyben Fanka nem rest megosztani egy kis személyeskedést is a hallgatóval. Családját, feleségét és kisfiát is beleírta a dalszövegbe amely pont ettől lett igazán szívhez szóló. Tökéletes lezárása az albumnak és előrevetít egy igazán szép jövőt. Én nagyon kíváncsi vagyok, hogy Feri milyen albummal áll elő legközelebb mert tényleg nagyon jó úton halad az igazi siker felé (a Petőfi rádiós Máshogy lesz holnaptól tényleg örök klasszikus). Igaza van abban, hogy a mai rapzene közel 90% az erőszakról szól. Nem ennek kellene a főszerepet játszania (az Akkezdet Phiai pölö már megmutatták, hogy lehet normális témákról is szövegelni, ráadásul piszok jól). Fanka megkerülhetetlen alakja a honi rapzenének és ha továbbra is ilyen (vagy ennél jobb) albumokat tesz le az asztalra akkor tényleg sokak számára lehet példakép. Én annyit tanácsolnék neki, hogy kicsit jobban bontakoztassa ki a zenei hátteret, tehát például nyugodtan kísérletezhetne a kommerszebb zenei alapokkal (túlzott elektronika, torzított ütemek, fajsúlyosabb gitár/dob -játék). Minden más a lehető legnagyobb rendben van. Még nagyon-nagyon sokáig nem fog lekerülni ezen album a lejátszómról, egészen addig amíg meg nem érkezik a legújabb FankaDeli album. Keressetek rá, szerezzétek meg, hallgassátok ahol csak tudjátok. Megéri.

Értékelés: 10/9

Kellemes szombat délutánt kívánok minden kedves olvasónknak! Ma jött el a nap, hogy tovább haladjunk azon az úton, amit az Ugress eddigi lemezei, a Resound, a Cinematronics és a Unicorn jelöltek ki számunkra. Az ezeket követő, sorban negyedik album a Reminiscience címet viseli, és egészen pontosan egy 2009-es alkotásról van szó.Előzetesen annyit elárulok, hogy a korábbiakban megjelent retro vonalat viszi tovább, de emellett akadnak egészen más hangvételű dalok is a csokorban; a táncolható és pörgősebb track-ek itt is jelen vannak, ezek pedig a szokásos profizmussal vannak egységgé kovácsolva. Mindezekkel együtt egy rendkívül nyugodt és mégis érzelemdús albumot kapunk, ami a legteljesebb mértékben beleillik GMM eddigi munkásságába.

A következőkben jön hát a Reminiscience!

Sziasztok!

Nem sokkal ez előtt már bemutattam a norvég Ugress első, Resound névre hallgató albumát, ami a hozzászólások és csillagok tükrében elnyerte a tetszéseteket. Ezen felbuzdulva elhoztam hát nektek a sorban második, Cinematronics című lemezt, aminek rövid ismertetőjét rögtön itt alább meg is találjátok. Azt viszont még előtte kell megemlítsem, hogy a zenei irányzatok, stílusok közötti kilengés – ahogyan az ezt megelőző Resound-on is – itt is érezhető, valamint az Ugress szívét és lelkét egy személyben megtestesítő Gisle Martens Meyer úrfi sci-fi, fantasy és horror- imádata is. Ami az előző koronghoz képest változás, az az elvontabb témák megjelenítése (amire lentebb példát is találhattok), valamint a több melankólia, ami egyes esetekben már-már hipnotizáló erővel bír.

Jöjjön hát a 2004-es keltezésű Ugress-album, a Cinematronics!

Kezdésnek a könnyed és meglepően rövid Il Pirata című dalocskát kapjuk, ami a maga 49 másodperce ellenére tökéletes alapot ad az utána következő nótáknak. Ezek közül az első a Manhattan Sapphire, ami az egyik legismertebb dal az Ugress-től a mai napig, ennek oka első hallgatásra is egyértelmű: emészthető, jól eltalált dallamvilág, napjaink indiai popzenéjének a mi európai fülünknek még elviselhető effektusaival megfűszerezve; nem mellesleg pedig az ehhez készült videóklip erőteljes Bollywood-beütése miatt. A következő Makina Fifth az első az elvont témák közül, az ehhez szintén elkészült videoklip pedig még inkább ezt támasztja alá, hiszen egy gumikacsa élete, és szerelme – legalábbis szerintem – még erős jóindulattal sem nevezhető hétköznapi témának. Ebben a dalban már találkozhatunk kicsit keményebb betétekkel, ami a következő, Cowboy Desperado-ban uralkodóvá válik, és végig is kísér minket mind a csaknem öt percen keresztül, a lezárása pedig szinte felvezeti nekünk a kissé szomorkás hangulatú Nightingale-t, ami a maga melankóliájával kellemesen elringat. Ezután viszont nincs kegyelem, a Bad Dreams Come True könyörtelenül feltépi tudatalattink hátsó ajtaját, de legalábbis kőkeményen hipnotizálni tudna vele egy pszichiáter. A Binary Code eztán elhiteti velünk, hogy minden rendben van, kiránt a félhomályból, és ugyan – szándékosan – nem egy kimondottan hosszú nóta, talán éppen ezért illik bele a nálánál lassúbb dalok közé. A The Bauty Never Lasts ugyanis megint megfog, ebben persze Christine Litle kisasszonynak és énekének is nagy szerepe van. A következő Monochromatic World esetén azonban nincs, már csak azért sem, mert ez a dal az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült, 1987-es Ragadozó (Predator) című filmre, illetve az ehhez készült filmzene egyik betétdalára alapoz. Aki pedig emlékszik erre a  filmre, mint például én, az valószínűleg látja Arnoldot és csapatát a közép-amerikai őserdőben rémült, eszelős tekintettel menekülni „az” elől. A sorban tizedik Shadows and Doubts valamelyest az előző dal befejezésével áll kapcsolatban, és veszi fel annak elejtett fonalát a maga itt-ott különösnek ható effektusaival és Christine Litle újra felcsendülő énekével. A tizenegyedik, Battle 22 viszont a Resound-on hallható Trigger 22 folytatása, afféle erősebb, teltebb hangzásvilágú verziója. A farvizén megérkező Rainy Transylvanian Day pedig tökéletes lezárása ennek az albumnak, hol lassú, hol közepesen gyors dallamok váltják egymást az összességében az egész dalfolyamon átívelő melankóliával együtt.

Egy szó, mint száz, az Ugress második lemeze elvontabb és lassabb lett, mint az első, de ez egyáltalán nem válik a kárára, sőt! Az első néhány, kevésbé szomorkás dal, amibe kapaszkodhatunk, és persze az itt is feltűnő, angyali hangú Christine Litle és Heidi Marie Vestrheim, akik nagyban hozzájárulnak a dalok egységes hangzásvilágának megteremtéséhez. Ennek, mintegy bizonyítékaként, itt van mutatóba a számomra legszebb dal az albumról, ami a nem is oly régi szakításom után, végül segített a négy napos borostám vakargatása közben megtennem a „gyógyulás”, a fény felé vezető első lépést.

Szombat van emberek, és erre a hétre ez lesz tőlem az utolsó zeneajánló. Nagyon örülök annak, hogy ennyire fut ez az új rovat, és hogy sokatoknak elnyerte a tetszését. Mivel a többiek is besegítenek, egy nagyon változatos, színes skálát sikerült kialakítanunk, amelyen helyet kap a rap-től kezdve, a rock-on át, egészen az elektronikus zenéig mindenfajta stílus. Pénteken a Blur egyik stílusteremtő albumát veséztem ki (>ITT<), most pedig jöjjön még egy stílusteremtő album, ezúttal 2004-ből:

Franz Ferdinand – Franz Ferdinand

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Post-punk revival
• Indie rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Egy valamit le kell szögeznem már itt az elején: ha nem lenne a Franz Ferdinand, akkor most az MR2-n hallható zenekarok kb. fele nem is létezne. Oké, lehet, hogy ez durva volt, de ha jobban megnézzük, akkor ez az igazság. A 2000-es években Angliában az olyan zenekarok futottak, mint The Strokes, The Rapture, Interpol, Hot Hot Heat, The Libertines, még ha ebből néhány nem is brit banda. Virágzott az újra felkapott post punk, és az alternatív rock. A britpop már halott volt, azonban a szigetországban még így is rengeteg előadó merített belőle (durva, hogy az igazi britpop-felidézést pont egy amerikai zenekar, a The Killers hajtotta végre ugyanebben az évben). Az indie színtér még egyáltalán nem volt olyan sűrű, mint manapság. Ma már teljesen más a helyzet. Minden héten alakul egy indie-banda a szigetországban, majdhogynem úgy nőnek ki a földből, mint a gombák. Ha élhetek egy találó hasonlattal: 2004-ben az indie, mint táncparkett a zenében, még egyáltalán nem volt ennyire túlzsúfolt. Nos, mivel kedves olvasónk, Paca a múltkor feldobta, hogy mindenképp legyen Franz Ferdinand is, ezért most bemutatom nektek a cím nélküli, bemutatkozó albumukat, amely rövid időn belül mérföldkő lett a rockzenében: a nyitó Jacqueline rögtön a csúcson indítja a lemezt. Elsőre hatalmába kerít mindenkit az "ilyen még nem volt!" hatás. A nyugis beszéddel kezdődő dal, kisvártatva teljes sebességre kapcsol, és egy rohadt dallamos, rohadt erős kezdéssel indítja az albumot – a szöveg pedig a filozofálgatás helyett a társas kapcsolatok pszichológiájára koncentrál. A következő dal, a Tell Her Tonight a hatvanas években mártóztat, és itt már a végig jelenlévő játékos humor és a többszólamú vokál is megcsillan. A Take Me Out aztán egy egyszerűen ellenállhatatlan, mindent vivő sláger. Ütős rockszámként indul, majd 50 másodperc elteltével átvált diszkó-punk ritmusra. A The Dark of the Matinée a mai napig a kedvenc számom az albumról (talán ez köszönhető a kiváló videoklipp-nek is), az Auf Achse alatt bárkinek a hátán végigfuthat a hideg, annyira szép szám. A dalszövege pedig annyira eltalált, hogy az embernek okvetlenül is a szerelem ugrik be róla. Az utána következő Cheating On You is tökéletesen teljesíti a kitűzött célt: egyszerre agyas rockzene és folyamatosan táncra serkentő pörgés. A This Fire alatt végre igazán megkínozza a két gitáros a hangszerét, a Darts Of Pleasure pedig megint csak nagyon fülbemászó és tovább árnyalja a lemezen végighúzódó férfi-nő küzdelmet. A Michael szintén sláger (ha nagypofájú akarok lenni azt mondanám, hogy albumon echte minden dal sláger), ami bármelyik indie-discoban a parkettre csábítja a fiatalokat még ma is. Az utolsó előtti, Come on Home-ban az énekes végig nagyon érzelmesen énekel, de tudása legjavát akkor is a záró 40'-ben nyújtja. Az easy-s gitártémákkal ringató dal lá-lá-lázása és könnyed elszabadulása szívmelengető finálé. A borító egyszerű, az artwork pedig a szovjet minimalizmust idézi. Összességében egy kiváló album. Gyorsan hozzáteszem még, hogy akkora elismerést, mint a Franz Ferdinand, nagyon-nagyon kevés zenekar kapott anno. A legtöbb szaklap az egekig magasztalta (az NME 10/9-et adott az albumra), már majdnem a "Rockzene Istenei" közé emelte a bandát. Továbbá szintén az NME az év legjobb albumának nevezte, és bekerült a 38. helyre minden idők legjobb 100 lemezének listájára – nem is okvetlenül. Bizony, nekik köszönhetjük, hogy ma virágzik az indie zene, és az indie szubkultúra, holott ők csak egy olyan lemezt akartak összehozni "amire a lányok táncolni tudnak". A Franz Ferdinand egy évvel később letette 2. albumát az asztalra, amellyel ugyan már nem reformáltak meg semmit, de még így is 2005 egyik legjobb, legváltozatosabb produktumát hozták össze. A 3. lemezük 2009-ben jelent meg, merőben új hangzással – mindkét további lemezükről fogok majd írni a megfelelő időben, de most következzen egy remek kis klipp az imént kitárgyalt, 2004-es albumról:

Ígértem egy kicsit hosszabb olvasmányt nektek péntekre, úgyhogy elő is hozakodnék hát vele. Egy olyan korszakos albumról lesz szó ami kitaposta az utat a mai divatos indie-zenekarok előtt, nem mellesleg csatában állt az Oasis-al és divatba hozta az angolságot. Túl sokszor hallgattam végig ezt az albumot annak idején szóval elég összetett és mindenre alaposan kitérő ajánlót kaphattok most:

Blur – Parklife

Kiadás éve: 1994

Kiadó: Food, SBK

Műfaj: Britpop

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Ma retro péntek van, ami annyit tesz, hogy egy nem-mai albumot fogok bemutatni nektek. A választásom történetesen a Blur 1994-es, Parlife című albumára esett, viszont nem alaptalanul, hiszen ez az a lemez, amit minden olyan embernek legalább egyszer hallania kell, aki gitárzenével foglalkozik, esetleg gitárzenéről ír. Mi a fene az a Blur? – hangzik fel mindjárt a kérdés. Nos, a Blur egy stílusteremtő zenekar, és a 90-es évek egyik legjelentősebb angol bandája. Röviden. Azzal, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett 1994-ben, végleg aláaknázta a grunge műfaj alatt az amúgy is ingoványos talajt, és nem is olyan meglepő így már a tény, hogy a grunge néhány hónapon belül halott volt. Igen ám, de a romjain felkapaszkodott egy – akkoriban – merőben új, és érdekes műfaj: a britpop. A britpop-ról már írtam ezen a blogon néhányszor, de azt jó, hogyha tudjátok róla, hogy a lényege az, hogy teljes mértékben az angol színtéren élt, s vette ezt alapul, úgymond divatba hozta az angolságot annak idején, és teremtett ellenkultúrát a grunge ellen. Most ez így furán hangozhat, de mindjárt elmagyarázom miről is van szó. Ehhez pedig a Parklife lesz segítségemre. Szóval ’94-ben még merőben más volt a világ. Zenei téren meg főleg. Nyomult az eurodisco, élte virágkorát a gangster-rap, és kapaszkodott fel az elektronika is, egyúttal szépen épült is bele a különféle zenei irányzatokba. Pangás volt az angoloknál, hiszen az akkori nagy nevek kezdtek teljes unalomba fulladni. És akkor (pár héttel Cobain halála után) berobbant a Parklife, amely remekül mutatta be a brit középosztály karikatúráját. A Blur ugyan már azelőtt is adott ki két klassz lemezt, azonban a Parklife volt az, ami meghozta az áttörést számukra, mind a közönség, mind a szaksajtó szempontjából. A Parklife négyszeres platina lett az Egyesült Királyságban.

Már a nyitó, barkácsdiszkó szerű Girls & Boys is biztosít mindenkit arról, hogy nem egy szomorkodós, mélabús albummal van dolgunk (a dalt egyébként még ma is hallani az MR2-n), a dalszövege pedig a szexuális határok feszegetéséről szól. A Tracy Jacks a Kinks-et idézi, míg a harmadik, End of a Century a Beatles-t, és szintén egy időtálló klasszikussá vált az együttes pályaművében. A címadó dal után (amiben felsejlik a Madness öröksége), egy szinte már-már punkos beütésű darab következik (Bank Holiday), majd három számmal később (amelyből egy instrumentális) elérkezünk az egyik csúcsponthoz, a To the End-hez, mely dal végleg leszögezte a grunge-koporsót, és előkészítette a britpop nagy menetelését. Az ez után következő London Loves azonnal táncolható ütemekkel operál, de a rá következő dalnál egy kicsit megállnék pihenni: a Trouble in the Message Centre volt az a dal, amit mikor meghallottam, dobtam egy hátast. Egész egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen – előre is bocsánat – baszott jó tracket 1994-ben össze tudott dobni egy banda. Vérprofi hangzás, ütős riffek, kemény dob…ha 2000 után születik, nem lepődöm meg, de így teljesen más a helyzet. A Clover Over Dover (ami egy régi katonai dal átírt változata) után jön a Magic America, ami teljesen nyíltan egy Amerikát savazó szám. Sosem volt titok a Blur "Amerika-utálata" – hát ne lepődjünk meg ilyesmin ezen a lemezen sem. Már csak 3 track van a végéig: a Jubilee megint felpörgeti a hangulatot (és az ember vérmérsékletét), majd a This Is a Low alaposan a földre rántja. Gyönyörű szép, sötét színekkel dolgozó szám, amelyben Damon Albarn kiengedi a hangját, és bizonyítja be, hogy nemcsak kiváló dalszerző, hanem legalább ennyire jó énekes is, miközben – a dalban – sorra veszi végig Anglia nagyobb kikötőit. Belassult, nyugis szám, de annyira megkapó, annyira szép, hogy méltán vált a Blur egyik legjobb dalává. Kivételesen az angol lét ünneplése helyett inkább a brit kolonializmus miatt érzett, némileg burkolt önvád jelenik meg benne, ami ugyebár kényes téma a szigetlakók számára. Az albumzáró Lot 105 pedig méltó befejezése ennek az utazásnak, és hallgatása közben szinte érezzük a kocsmák, és varieték életszagát. Senki se csodálkozzon, ha a lemez befejezése után már rögtön nyúl is újra a Play gomb után.

Felröppentek olyan hírek, miszerint újra összeállnak, felvesznek még egy lemezt, koncerteznek, turnéznak…remélem mindebből meg is valósul majd a legtöbb. A Blur korszakos zenekar volt, de nyugtasson mindenkit, hogy a feje, Damon Albarn azóta is aktív, és neki köszönhető például a Gorillaz (amiben szintén ő énekel), vagy a The Good, the Bad, and the Queen, ami egy lassú, szomorkodós számokra kihegyezett mellék-projektje. A Gorillaz-ról azt hiszem nem kell írnom semmit, mert őket a legtöbben ismeritek, ebben biztos vagyok. Zárásként akkor kanyarodjunk vissza még egy kicsit a Parklife albumhoz: aki igényes popzenére vágyik, és érdekli, hogy miért tartja rengeteg zenekar kiinduló-pontnak ezt az albumot, az feltétlenül hallgassa meg. Szintén hallgassa meg az is, akinek kimaradt a britpop az életéből, és szeretné pótolni ezt a hiányosságot, azonban az Oasis-al már tele van nála a padlás. Végül, de nem utolsó sorban pedig hallgassa meg az is, aki valaha is zeneajánlót, avagy zenekritikát szeretne írni egy-egy mai pop/rock/indie zenekarról, mert akkor legalább képben lesz, hogy a vizsgálandó zenekar honnan lopott. Lehet, hogy ki fogtok röhögni emberek, de ez a lemez pont olyan, ami időtálló (hiába lesz nemsokára már 20 éves), és bármikor szívesen hallgatja az ember. Pont ezért van fenn már fél éve a lejátszómon, és gyakran hallgatom séta/buszozás/metrózás/tanulás, avagy néha csak úgy random pihengetés közben. Sajnálom, hogy a Blur a belső ellentétek miatt már nem maradt fenn sokáig a felszínen és egy iszonyat gyenge 2003-as album után feloszlottak. Talán jobb is volt így. Hiszen Damon Albarn legalább kedvére kiélhette magát, és művészi ambícióit más zenekarokban. No, de az a tény, hogy a Parklife-al mesterművet, és jó előre megírt alappilléreket tettek le az asztalra, az hétszentség.

Ma ez már a 2. lemezajánló tőlem és volt már egy délelőtt is Csigee kollégától úgyhogy ma rendesen el vagytok látva velük. Holnapra egy kicsit hosszabb ismertető jön egy korszakos brit zenekar korszakos brit lemezéről (1994-es, ennyit segítek) de ma még elővennék egy elektronikus liverpooli formációt az angolszász körökből. Eddig talán a rock/indie vonalat ajánlgattam nagy előszeretettel nektek, most azonban egy kicsit letérnék a kitaposott ösvényről és bemutatnék egy olyan zenekart akiknek a zenéje mondhatni varázslatos és igazán megigézi az embert. Női énekes van benne (ráadásul mindjárt kettő is) akinek/akiknek a hangja/hangjuk csodálatosan szép és magával ragadó. Azt kell mondanom, hogy a következő album tökéletes bármilyen szabadidős tevékenységhez, legyen az pihenés, olvasás, szex, ötórai teázgatás vagy plafon-bámulás. Az élmény minden tekintetben garantált:

Ladytron: Witching Hour

Kiadás éve: 2005

Kiadó: Island

Műfaj:

• New Wave
• Dream pop
• Electropop

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Az 1999-ben, Liverpoolban alakult kvartett (két lány, és két fiú) a 2001-es 604 című szinti-pop albumával robbant be a műfajba, és vált rögtön az egyik legelismertebb zenekarrá az akkoriban felkapott electroclash irányzat képviselői között. Nagy érdemük, hogy a műfaj rövid időn belül bekövetkezett lecsengése után is képesek voltak a felszínen maradni (egy évvel később egy még jobb, még változatosabb lemezzel rukkoltak elő), azonban az igazi világhírnevet a 3. albumukkal érték el. Kedvenc-kategória nálam a Ladytron, ezért idővel az összes lemezük bemutatásra kerül majd, most azonban vegyük górcső alá a Witching Hour-t, amellyel – ha lehet ilyet mondani – még feljebb léptek azon a bizonyos elit-ranglétrán, és úgy általában 2005 egyik (ha nem A) legjobb lemezét tették le az asztalra. Az első track a High Rise, ami egy nagyon markáns, nagyon eltalált nyitány, és megalapozza a hangulatot a Ladytron talán mindmáig legnagyobb slágerének, a Destroy Everything You Touch-nak, ami sokaknak ismerős lehet már reklámokból, avagy videojátékokból (pl. FIFA). Az International Dateline, a Soft Power és az instrumentális (vokál nélküli) CMYK után megint csak fellendül a hangulat, ugyanis következik az amTV, amit a két lány közül Mira Aroyo énekel ("watching T.V. at 4 am, but that's not when she needs a friend"), aki nem mellesleg bolgár származású (a zenekarnak van jó néhány bolgár nyelven előadott száma is, amik nagyon érdekesen hangzanak elsőre egy angol/magyar nyelvhez szokott hallgató számára). Ezután a kislemezként is kiadott Sugar csak még tovább fokozza a hangulatot, és ez a dal is ismerős lehet sokaknak (ha más nem, például az NFS: Carbon-ból, amelyben a remixe hangzott el). A következő számnál megint csak Mira szólal meg (ezúttal végig bolgárul), és hangzik el tőle egy olyan hatásos electro-attack (Fighting in Built Up Areas), hogy az ember csak pislog, mert ilyet még biztosan nem hallott soha. Bolgár trip-hop? Ha kétséged van afelől, hogy ilyen is létezik, hallgasd meg a számot – nem fogsz csalódni, ezt garantálom. Innentől fogva egy picit leül a hangulat – a The Last One Standing, és a Weekend után helyet foglaló Beauty*2 az igazán említésre méltó már csak. Az utolsó két track (Whitelightgenerator, és All the Way…) pusztán töltelék-számok. A Beauty*2 viszont egy csodálatosan szép, lassú, nyugodt mederben csordogáló, vonósokkal megtámogatott dal, az énekesnő, Helen Marnie előadásában. Komolyan mondom, hogy el lehet olvadni ettől a számtól. Az egyik legjobb nem-sláger dal a lemezen. Számtalan remix készült ezekhez a számokhoz, és nagyon sok helyen hallani lehetett őket (én legutóbb a Tesco-ban hallottam egyet, hát wow). Egy csomó díjat bezsebeltek, és az album előkelő helyet foglalt el minden év végi összesítésben, 2005-ben. Azóta már előzenekarként léptek fel például a Nine Inch Nails, és a Depeche Mode előtt is. A hírnevük, és az elismertségük teljesen jogos, hiszen nagyon kevés zenekar képes előállítani azt a fajta megérintő, szívhez szóló, melegséget magában hordozó, ugyanakkor táncolható hangzást, amit a Ladytron. Mint említettem, a többi lemezük is terítékre kerül hamarosan, addig is álljon itt a Destroy Everything You Touch hivatalos videója, amiben egy csomó érdekesség van, de ennek a zenekarnak még sosem volt olyan klipje, amiben ne lett volna valami furcsaság. Szürrealizmus, és gondolkodásra késztető momentumok hada várja azokat, akik megnéznek egy-egy Ladytron videót:

Folytatódik tovább a zeneajánló rovatunk amit elhanyagoltam az utóbbi pár napban (ezért elnézést is kérek). Természetesen amiket írtatok azok is be lesznek majd mutatva idővel de most még el vagyok havazva kicsit (hű, de fura ilyesmiket állítani a nyár közepén) úgyhogy addig az Agyiszintről hozom szépen át a régi zeneajánlókat, a nosztalgiára vágyóknak és azoknak is akik akkor ott nem olvasták őket – nos ezt most bepótolhatják. Pénteken meglepi most pedig egy olyan album amit akkor is hallgattam mikor először jött a barátnőm Pestre. Tehát nekem ez egy minden tekintetben fontos és szép emlékeket idéző lemez:

Klaxons: Surfing the Void

Kiadás éve: 2010

Kiadó: Polydor

Műfaj:

• Alternative rock
• Electronic rock
• Noise rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Csütörtökön már írtam a Klaxons bemutatkozó lemezéről (Myths of the Near Future), és úgy illik, hogy ha már zeneajánló rovat, akkor álljon most itt a banda legutóbbi albuma is – így lesz teljes a kép. Azzal, hogy a fiúk 2007-ben letettek az asztalra egy olyan bemutatkozó lemezt, mint a Myths…, óriási elvárásoknak kellett megfelelniük a továbbiakban. Ők maguk tették olyan magasra azt a bizonyos lécet, amit meg kellett volna ugraniuk a 2. albummal, sajnos azonban ez nem sikerült nekik. Nem lett rossz album a Surfing the Void, egyáltalán nem lett rossz album (az év végi összesített listás posztomban is első helyen végzett), azonban sajnos jócskán elmarad az elődjétől, mind hangzás, mind ötletesség szempontjából. Ez talán annak köszönhető, hogy – állítólag – kiadójuk, a Polydor visszadobta a teljesen kész lemezt, mert szerintük az nem volt elég populáris (Karácsonykor kijött egy ingyenesen letölthető EP, Landmarks Of Lunacy néven, amin a 2008-ban rögzített, eredeti dalok hallhatóak, ezeket elküldöm privátban annak, aki igényt tart rá). Újra kellett tehát venni az egészet. A producer az a Ross Robinson lett, aki már olyan zenekarok munkásságáért felelt, mint a Korn, a Slipknot, vagy a Sepultura. Mondani sem kell, hogy a hangzás miatta lett sokkal, de sokkal durvább, karcosabb, odavágósabb. Míg a 2007-es lemezen ezeket a jelzőket az Atlantis to Interzone, vagy a Four Horsemen of 2012 biztosította, addig itt a címadó Surfing the Void, az Extra Astronomical, vagy az albumzáró Cypherspeed tépik le az ember fejét a helyéről. A hatások ezúttal sokkal inkább tudományosak, mint fantasztikusak: Asimov, Ballard, Clarke, Dick és Lem szelleme végig ott kísért a dalokban. Természetesen akadnak slágerek is az albumon, de azért a csütörtöki posztban bemutatott It's Not Over Yet-et ne várjon senki. Az Echoes, a Valley of the Calm Trees, de főként a Venusia, a Flashover, és a Future Memories azok a számok, amik miatt mégis összeáll az album, kiegészítve a szerintem legjobb dallal, a Twin Flames-el, ami egy gyönyörű szép sci-fi-szerelmesdal – aki nem hiszi, az most megbizonyosodhat róla: