Hello Őrület!

A most következő novellát, egy kedves olvasónk küldte a címünkre.Csupán  annyi kérése volt, hogy a nevét ne közöljük, aminek mi eleget is teszünk, és köszönjünk szépen, hogy megosztotta velünk ezt a művét.

Hello Őrület!

Kopognak. Álmoskásan elgondolkodok, hogy vajon ki lehet az ilyen késői avagy korai órán. Odaslattyogok az ajtóhoz és kinyitom. Elképedve veszem észre, hogy egy régi új ismerős ácsorog bebocsátásra várva. Elgondolkodom. Biztos, hogy pont most be szeretném engedni? Végül is meggyőzöm magam, hogy miért ne.
- Gyere be. Rég találkoztunk. - mosolygok rá.
- Oh, nem is volt az olyan régen. - vigyorog rám eszelősen, majd elkap és rám telepszik. Ismerős érzés. Káosz, vigyorgás, érdektelenség, meggondolatlanság, eufória, hamis boldogságérzet, nem törődömség. Oh jaj, de rég is volt már, oh jaj de jó érzés, oh de nem érdekel semmi sem! Török, zúzok, rombolok magam körül, a következményekkel ráérünk kicsit később foglalkozni, most éljünk a pillanatnak, most csináljuk azt, amit amúgy józan eszünknél sosem vinnénk véghez. Most tomboljunk, csábítsunk, égessünk fel pár hidat magunk mögött, éljünk szenvedéllyel, hallgassunk a szunnyadó és kiszabadult állatra, pöcköljük el az angyalkát a bal vállunkról és helyezzünk oda egy kisördögöt! Igyunk mértéktelenül, kiabáljunk és kötözködjünk, csak végre oh végre érjük el az áhított csúcspontot, ahonnan a zuhanás oly fájdalmas, de az odáig vezető út annyira mézédes! Mézédes és mámorító, mintha tudatmódosító szerekkel élnél, ám ez sokkal jobb, ez belülről jön, onnan bentről, az eltemetett rossz énedből, abból, akitől mindig félsz, attól, aki ha kiszabadul te a szerény kisember rettegve tekintesz fel! Oh nagyszerű vadság! Oh rémisztő vadállat! OH!OH!OH! Érzem, elhatalmasodik, már nem sok van hátra, hát jajj húzzunk bele! Élvezzük még ki ezt a csodás pár percet! És igen! Megérkeztünk! Édes Őrület, drága barátom! Örüljünk együtt, élvezzük ki még ezt a pár másodpercet mielőtt elvonulnál ismét, mielőtt úgy döntenél, hogy egy másik barátodat látogatod meg! Mielőtt a teljes üresség és átlagosság haza nem érkezik elrontva ezt a remek kis mókát kettőnk között! De oh, de ohh! Ne, ne hagyj itt drága barátom!...

"Reménytelen… ez volt az első gondolatom, mikor beléptem az ajtón. Minden a helyén volt, mégis másnak tűnt az egész. Hevesen dobogott a szívem, hisz nem kis dologra készültem. Az elsőre… a sorsdöntő, egész hátralevő életemet meghatározó elsőre… hirtelen egy gyermekkori kedves kép ugrott be… karácsony és bontom az ajándékokat, és meglátom életem első Barbie babáját… nevetséges, hogy ehhez a gyermeteg dologhoz kötöm a mostani helyzetet, mégis… egy halvány mosoly jelenik meg a számon, miközben kipakolok és elkezdem a vacsora alapjait összerakosgatni. Nagyon okosan kell csinálnom, sok dolog múlik ezen… kicsit még izgulok, majdnem elvágom a kezem a zöldség aprítása közben. Kedvesen beszélgetek vele, az asztalnál ül és cigizik, örül nekem, szereti, ha ott vagyok. Megnyugtatom, hogy én is jól érzem itt magam, hisz ha nem így lenne nem is jönnék ide. Bájosan mosolygok, a szemem csillog és ő észreveszi mindezt, visszamosolyog és beszélgetünk tovább, míg a rizzsel bíbelődök. Most jön a legfontosabb rész… a hús fűszerezése. Oda kell figyelni, hogy jól sikerüljön… kedvenc zenék szólnak a youtube listából, a szobából kérdések tömkelege száll kifele az irányomba. Izgulok nagyon, hisz különleges húst készítek, de figyelmem nem lankad, minden egyes kérdésre válaszolok. A nap lassan lemegy, én is készen lettem a vacsorával. Ízlésesen tálalom és izgulok, nehogy valaki megzavarja ezt a pár percet, melyben csak nézni szeretném, ahogy eszik, hallgatni, ahogy dicsér és állni a tekintetét… a tekintetét, mely most hírtelen a meglepettségtől és rémülettől halványul el … nem érti az egészet, viszont már egy hang sem jön ki a torkán, hogy megkérdezhesse, hogy miért… testéből lassan távozik az erő, szeme felakad, majd a feje előre esik, bele a feltálalt étekbe… kedvesen megsimítom a haját… majd gonosz kis kacajjal az ajkamon felállok és távozom a lakásból…"

Langyos nyári szellő borzolta a haját, ahogy állt a magasban és lefele nézett a csöndes betonmelegtől fülledt városra. A gondolatok csak cikáztak a fejében, de egyiket sem akarta megfogni…hagyta, hogy összevissza száguldjanak, a napsütésről, folyóparti séta, egy szerelem kedves emlékképei, a fájdalom, az elvesztett emberek képei és a hozzájuk kötődő emlékek. Nem fájtak már… számot vetett mindennel, elzárta őket, bedobozolta és elraktározta. Rájött, hogy az életben nem szabad túl sokat adni, mert egyszer sem kapod vissza. Volt idő, mikor óriási szíve volt, mindenkinek segített, mert hitt az emberi jóságban… de manapság…manapság úgy érezte bármennyire is próbálkozik, minden kudarcba fullad, a kapcsolatai, az élethez való hozzáállása…minden, ami egykor oly fontos volt neki, most nem számított…nem érdekelték a barátai, közönnyel hallgatta történeteiket, mosolygott amikor kellett, hallgatott, amikor a szituáció úgy kívánta…ugyanúgy segített mindenkinek, aki rászorult, csakhogy a lelkében levő ürességet elűzze…tudta, hogy hiábavaló próbálkozás, tudta jól, hogy bármit is csinálhat, bárhova mehet… nem talál megnyugvást…közönnyel fogadta a bókokat és annyit fűzött hozzá „Köszönöm” vagy „Sokra megyek ezekkel a dolgokkal”. Nem igazán értették, hogy mi baja lehet a mindig vidám lánynak… nem értették, hogy mi van vele… pedig nagyon egyszerű dolog történt…még soha nem érzett ilyet… szerelmes volt…egy olyan fiúba, aki nem értékelte az erőfeszítéseit, nem értékelte, hogy vele lehet…akinek minden fontosabb volt, mint ő… lassan elindult a forró tető széle felé… a meleg, ami a tetőborításból sugárzott felfelé szinte elviselhetetlen volt, ám ő mégse érezte már, hogy bármi is megakadályozhatná…csak lépdelt csendben, egyre közelebb és közelebb…a napmeleg szél haját az arcába fújta és kócolta…nem érezte, csak ment rendületlenül,könnyei árkot húztak száraz arcába…hangtalanul sírt, mint már egy jó ideje mindig, ha Rá gondolt…a fájdalom hevesen szorította szívét, mint egy jeges kéz, mely sosem engedi el többé…egy gondolatot kiragadt a többi közül és csak ez visszhangzott agyában „Nem érdemlem meg a boldogságot? Tényleg nem?”… megállt a tető szélén, megfordult, majd hátradőlt… az utolsó arc, akit látott maga előtt az Ő arca volt, ahogy rohan felé, hogy elkapja… de a lány tudta, hogy már késő, ajkai hangtalanul szavakat formáztak, majd mosolygott, kinyújtotta kezét és zuhant…