Magyarország Ultrái - Kispest

Több mint húsz évvel ezelőtt, 1991. november hatodikán a BEK legjobb 16 csapata között a Kispest-Honvéd a Sampdoria vendége volt Genovában. A párosítás és a meccs azonban nemcsak a „majdnem bravúr” miatt maradt emlékezetes. Ezen a meccsen ugyanis már együtt, szervezetten utazott az a néhány tucat fiatal, akik az egész magyar lelátói életet megváltoztatták, és nyugodtan mondhatjuk, történelmet írtak. 1991 novemberében megalakult hazánk első szervezett ultra csoportja, az Ultra’ Red Boys Kispest!

Persze nem ezzel a meccsel kezdődött minden, de erre a meccsre érett be az út, amit ez a néhány fiatal a Bozsik Stadion lelátóin, vagy a Honvéd kosármeccsein járt végig, sokszor az öregekkel is harcolva az újításért. A csapat ekkoriban szinte egyeduralkodó volt idehaza, rendszeresen tízezer körüli nézőszám volt a Bozsik stadionban, így minden adott volt ahhoz, hogy minőségi szurkolótábort hozzon létre a Red Boys. A fejlődés folyamatos volt, ’92 tavaszára már elkészültek az akkori kornak megfelelő zászlók, transzparensek, és ha egy nyugati focibolond erre tévedt, akkor egy olyan tábort láthatott Kispesten, amelyet akár Olaszországban is megszokott. És ez azért nagy szó volt akkoriban nemcsak Magyarországon, de a keleti tömbben is! Rudas zászlók, egyszerűbb koreográfiák, füstbombák és kórusok. Az évtized közepéig szépen fejlődött a tábor, egyre többen kezdték megismerni, mit is jelent az ultra, mint szurkolói stílus, és mint életfelfogás.

   

Néhány év elteltével már a többi klubnál is megjelentek a különböző csoportok, nem egyszer minket, kispestieket tekintve már példaképnek, és a rivalizálások is elindultak, ami jót tett az egész mozgalom fejlődésének. A Fradi és az Újpest ellen főleg Kispesten volt nagy a harc, és ekkor még a Vasas is komoly ellenfél volt, de megemlítendő a Debrecen vagy a Békéscsaba elleni rivalizálás is. Az erőszakot mindig próbálta elkerülni a Red Boys, amiből az adódott, hogy a két nagy huligán mobbal rendelkező fővárosi rivális elleni idegenbeli meccsek nem mindig a megfelelő megjelenési formát hozták. De nemcsak rivalizálások születtek, a Haladás, majd később a Szeged szurkolóiban barátokat is találtunk. Természetesen nemcsak a Bozsikban, hanem vidéken is egyre nagyobb számban jelentek meg a kispestiek, megszokottá váltak a szervezett idegenbeli fellépések. Az URB zászlaja pedig nemcsak idehaza, de Európában is nevet szerzett a kispesti mozgalomnak, Manchester, Enschede vagy épp Leverkusen is hangos volt a kispesti szurkolóktól. Az évtized közepén rövid időre ugyan felbomlott az egység, de hamar helyre állt a rend, és az U.R.B azóta is folyamatos „kelléke” a Kispest fellépéseinek. Ekkorra már minden stadionban ismerték a több mint 20 méter hosszú, piros-fekete Ultra’ Red Boys Kispest feliratú zászlót, de emellett megjelentek a mai napig jellemző kisméretű transzparensek, és igényes ajándéktárgyak is kikerültek az URB műhelyéből. A Szelídek megjelenésével pedig az utcán is egyre nagyobb sikerrel vettük fel a küzdelmet a riválisokkal. A fejlődés tehát töretlennek tűnt.

  

Az évtized második felében azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a klub anyagi helyzete nem teszi lehetővé a korábbi sikerek elérését, és bár 1996-ban még behúztuk a Magyar Kupát saját neveléseinkre alapozva, látta mindenki, hogy a jövő nem lesz ilyen fényes. A 96/97-es bajnokság őszi szezonja már tiltakozással telt, csend honolt a legtöbb meccsen a lelátókon. Ebből lett elege pár fiatal szurkolónak, akik az év végére meg is alapították a Nuova Guardia nevű ultra csoportot, akik 1997 tavaszán debütáltak Angyalföldön. A fiatal társaságnak voltak komoly súrlódásai az idősebbekkel, mégis új lendületet adtak a Kanyarnak, mely azt eredményezte, hogy bár a csapat soha nem látott mélységekbe repült (’97/98-ban majdnem ki is esett), a tábor egyre jobb lett. Mesterien kivitelezett koreográfiák, a riválisok által is irigyelt kórusok, több versszakos dalok jellemezték ekkoriban a tábort, kivívva a hazai táborok elismerését is. És bár messze jártunk ekkor a nemzetközi szerepléstől, külföldön is egyre többen figyeltek fel a „rossonerok” produkciójára. Az URB-Szelídek-Guardia trió hatásosan vezette a tábort, az együttműködésnek pedig az lett az eredménye, hogy sehova nem kellett félve utaznunk, és a legnagyobb riválisaink otthonában is képesek voltunk a minőségi produkcióra. A fejlődést azonban megtörte az, hogy a csapat nem volt képes az ultrákéhoz hasonló színvonalú teljesítményre. A csapnivaló játék, az állandó kiesés elleni harc, és a klub körüli állapotok a nézőszám, és ezzel együtt a Kanyar létszámának folyamatos apadását eredményezte, amit nem tudtak a csoportok ellensúlyozni. A politikai légkör sem kedvezett, az ezredforduló után pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kormányzat a Kispest nélkül képzeli a magyar foci jövőjét. A 2000/2001-es bajnokság tavaszi szezonjában a csapat megrázta magát, és április végére a tabella második helyéig kúszott fel, megpezsdítve az életet a Bozsik Stadion lelátóin. Aztán robbant a bomba. A Szegedre költözés hírére ugyan még egyszer megmozdult mindenki, és sikeresen akadályozták meg a csoportok a költöztetési tervet, megmentve a kispesti labdarúgást, ám ez már sok volt a Kanyarnak, és nem maradt erő a tábor egyben tartására. A következő időszakban sokszor néhány tucatnyian lézengtek a Kanyarban, csak a Fradi és az Újpest elleni meccseken tudott régi fényében tündökölni a tábor. Az ezredfordulóra a fővárosi nagyok mellett új riválisok jelentek meg a Diósgyőr és a Videoton személyében, akikkel igen heves utcai csatákat is vívtunk, döntően sikerrel. A Vasas pedig eltűnt valahol az Ady Endre úton… 2002 nyarán pár napon múlt, hogy nem szűnt meg a csapat, egy év múlva a klub történelmében először kiesett az élvonalból.
 

A másodosztályú szezon erősödést hozott, és egy egységes, erős Kanyar tért vissza az NB1-be. A Szelídek feloszlott, helyüket a Szövetség nevű formáció vette át. Az ekkorra Budapest Honvéd néven futó csapatot főleg vidékre kísérték el sokan, Zalaegerszegtől Békéscsabáig rendre megteltek a vendégszektorok, míg a Bozsik Stadionban egy masszív 150-200 fős tábor alakult ki, mely a nagy rangadókra fel tudta szívni magát. A klub körüli anyagi helyzet továbbra is ingatag, a stadion állapota pedig siralmas volt ekkoriban, ugyanakkor a szurkolói összefogásnak hála egy nagyon családias hangulatú, ám erős és összetartó szurkolói bázis alakult ki a XIX. kerületben. A csapat részsikereket tudott felmutatni, ami pozitívan hatott a lelátói életre is, néha visszacsempészve azokat a legendás kilencvenes éveket. Sajnos a szurkolók viszonya megromlott a tulajdonossal, aminek megint majdnem költözés lett a vége, de a fanatikusok erősebbnek bizonyultak, és utat törtek egy olyan tulajdonos előtt, aki úgy tűnt, méltó a klub vezetésére.

Az új tulajdonossal eleinte minden rendben volt, és az ekkorra a Nuova Guardia által szervezett kispesti mozgalom fejlődését csak a 2006 őszi politikai, társadalmi események törték meg. A Bozsik Stadion felújítása után azonban olyan fél évet produkált mind a csapat, mind a tábor, amire vagy egy évtizede nem volt példa! A Kanyar minden hazai meccsre megtelt, és idegenbe is sokan kísérték el a kedvenceket, az idény pályán és a lelátón nyújtott teljesítményére pedig a Megyeri úti Magyar Kupa döntőn került fel a korona! A KISPEST 1909 zászló mögött felsorakozó szurkolói csoportok a következő idényre nagyszabású terveket szőttek, ám egy nem várt esemény nemhogy visszavetette a fejlődést, hanem majdnem a kispesti mozgalom végét jelentette. Az elsőre igen szigorúnak tűnő kitiltások miatt nemcsak a csoportok és a tulajdonos között, de a csoportok és a sima szurkolók közötti viszony is erősen megromlott, ami egy időre véget vetett a családias hangulatnak. A visszatérés után hosszú agónia kezdődött, csak a nagy rangadók jelentettek kivételt ez alól, és persze a nemzetközi meccsek! Kisinyov, Hamburg, Taldikorgan (Ázsia!), Teplice, és Graz is a kispesti szurkolástól volt hangos. A 2009-es páros MK döntőn újra régi fényében pompázott a teli Északi Kanyar, ami után Isztambulban is megmutathattuk magunkat a Fenerbahce ellen.

 

A jelen korban ismét egy folyamatosan fejlődő tábor követi a Kispestet, egyre több fiatallal a soraiban, akik a kézilabda csarnokban is odateszik magukat. A létszámgondok azonban nem oldódtak meg, ami rányomja a bélyegét a Kanyar munkájára. Az utóbbi évek negatív környezete által nagyon sok, csoporton kívüli ember eltűnt, így még összetartóbbak lettek a csoportok, mondván „magunkra maradtunk”. Ez a változás nyomot hagyott a tartalmon, és a megjelenésen is. Eltűntek a nagy csoport zászlók, a helyüket kisméretű, igényes és mesteri kivitelezésű zászlók váltották fel, és a tartalom változását jelzi az is, hogy ezeken többségében már nem a szurkolókat, hanem a klubot és annak történelmét hirdetik a fanatikusok. A tábor motorja immáron hosszú évek óta a Guardia. Eltűntek a nagy rudas zászlók, és a pirotechnika is, köszönhetően a kedvezőtlen törvényi változásoknak. Egy valami nem tűnt el, a KISPEST iránti szeretet, ami a garancia arra, hogy az Ultras Kispestnek nemcsak múltja, de jövője is van! És amíg ezek a szurkolók kitartanak, addig biztosak lehetünk benne, hogy lesz, aki Zalaegerszegtől Debrecenig, Manchestertől Isztambulig kiabálja azt, hogy CSAK A KISPEST!


Az alábbi szöveget az ultrasliberi.hu oldalának köszönhetjük. Sok újat nem tudnék mondani róluk. Hazai meccseken az átlag 1500-2000 néző, idegenbe pedig 50-60 ember utazik. Rangadók természetesen itt is kivételek, akkor akár a két másik fővárosi csapat szurkolóinak átlag idegenbeli létszámát is elérik, 300-400, akár 500 embert is.