Elsőáldozás

Julien atya nyúzott arccal tűnt fel a plébánián. Magas, szikár ember volt, és - a hívek legnagyobb aggodalmára - elképesztően sovány. Száznyolcvan centiméteres magasságához csupán csak hatvan kiló társult. Mégis ezt büszkén vállalta, így törékeny alkata ellenére is tiszteletet parancsoló jelenség volt. Nem, nem akart ő is olyan jól táplált, elkényeztetett püspökké válni. „Az úr szolgálásához bizony hozzátartozik némi koplalás is” mondta mindig mosolyogva, mikor már zavarták az aggódó tekintetek prédikálás közben.
Szombat volt ismét. A hűvös reggeli fuvallat borzolta a pap ősz haját. Eljött a gyónás napja, ma a falu népsége beül ama bizonyos fülkébe, és kiteregeti a szennyesét. Az öregedő pap pedig igencsak élvezte a mocskos vallomásokat. Ezért igazán nem hibáztathatjuk, hiszen minden embernek vannak rossz tulajdonságai. Ezen felül az atya nagyon udvarias ember hírében állt, tisztességesen végezte a dolgát, szóval nem lehet okunk panaszra. Azonban a papnak volt még egy igen rossz szokása. Gyakran lángolt fel benne a szerelem…
Hiba lenne elhamarkodottan ítélkezni, és azzal vádolni Julien atyát, hogy megszegte volna a cölibátust. Szó se volt ilyesmiről. Ugyanakkor azt a nézetet vallotta, hogy ha egy pap szereti a gyermeket, abban Istent is szereti, tehát szép az Úr előtt. Az elsőáldozásra váró kisleányokat pedig rendszerint egy titkos szertartásban részesítette, amit általában kétségbeesett vékony kiabálás, vér és sírás kísért. Majd megannyi „leáldozott” megtört, halkan pityergő gyermek hagyta el az elégedetten pöfékelő pap ágyát. „Ezennel az Úr szövetségese lettél” mondta megnyugtatásul az áldozattá vált áldozóknak.
Július hatodika, egy roppant tikkasztó szombati napra esett. Igazi kánikula honolt a templomban. Franciska, egy kilenc éves árva kislány ült utoljára a gyóntatópadra, aki az egyházi árvaház keretein beül elsőáldozásra készült. Az atya, ahogy lenni szokott, őt is be akarta avatni az áldozás intim rituáléjába. A gyónás után a kisleányt a paplakjába hívatta.
- Tudod leányom – kezdte a megszokott beszédét – az elsőáldozás tulajdonképpen arról szól, hogy az első véredet áldozod az úrnak.
- Ezt hogy érti atyám? – kérdezte a megszeppent kislány.
- Mindjárt megmutatom leányom. Viszont ez egy titkos szertartás, amiről csak én, te, és az Úr szerezhet tudomást, csak így kaphatod meg az Ő szeretetét. Sem Katalin nővérnek, sem a többi embernek nem szabad tudomást szereznie a véráldozatról, mert akkor az Úr átka lesújt. – mondta komoran. – Bólints, ha megértettél.
A kislány félénken bólintott.
- Először is – mondta Julien atya – meg kell szabadulnunk ruháinktól. Csupasznak kell lennünk, ahogyan az Úr teremtett.
Franciska engedelmeskedett. Noha nagyon zavarban volt, pirongva bár, de levetkőzött. Mozdulatait a pap kéjsóvár tekintete követte. „Mily, fiatal, mily zsenge, mily ártatlan” gondolta magában az atya, miközben, ő maga is levetette a reverendát. A kislány elkerekedett szemmel nézte meredező hímtagját, azelőtt még soha nem látott ilyet.
- Ez leányom az áldás vesszeje. – magyarázta nyájasan a pap. Ezzel törjük fel a pecsétet, és nyitjuk meg a véráldozatot.
- Fájni fog atyám? – kérdezte a lány elcsukló hanggal.
- Ígérem, csak egy nagyon kicsit. – felelte az atya mosolyogva.
- Atyám, én azt hiszem, mégsem akarok elsőáldozó lenni…
- Ne félj gyermekem. Én, csak megóvni akarlak. Az Úr vesszeje sokkalta nagyobb és fájóbb. Bízz bennem – mondta már ezerszer e mocskos, kegyetlen mondatot
A lánynak nagyon nem tetszett a pap hangja, és észrevette, milyen furcsa most az atya tekintete. Nem olyan volt, mint máskor. Mikor pedig Julien atya magához vonta, és simogatni kezdte, szemébe könny gyűlt.
- Először is leányom, meg kell ízlelned a vesszőt. – mondta a pap csendesen, és hajánál megragadva a lány fejét a megfelelő helyre irányította. Franciska valósággal fulladozott a torkába tolakodó dorongtól, és az a sós íz, amit utána érzett elképesztően taszította. Azonban a java csak akkor jött, amikor Julien atya felfektette őt a lócára. Először ellenkezett, sikoltozott, zokogott, de végül csak csendben tűrte végig a szertartást. Fájt. Nagyon. És utána megállíthatatlanul vérzett.
- Látod leányom, ez az a véráldozat, amiről beszéltem. – mondta csendesen a pap, a csöppség fejét simogatva. – Mától az Úr szövetségese vagy, igaz szeretetében részesülhetsz. – vigasztalta. Majd sebtében felöltötte reverendáját, és magára hagyta a csendesen hüppögő, véres kislányt.
A templom előtt elszívott egy cigarettát, majd az oltárhoz ment, hogy előkészítse a vasárnap reggeli prédikációt. A nap már lemenőben járt. Kisvártatva Franciska lépett be a templom ajtaján. Meztelenül, véresen sétált az padok között a pap felé. Szemei feketén csillogtak és sötéten mosolygott.
- Mi a gond leányom? Végeztünk a szertartással. – mondta a pap. Most ő lett nyugtalan, az előtte álló kislány nem ugyanaz a személy volt, akit pár perce még megerőszakolt.
- Igen végeztünk – felelte amaz vékony gyermekhangján. – Ezennel az én szövetségesem vagy.
. A tiéd? Miről beszélsz? – a papot a gúnyos beszéd hallatára elfutotta a méreg.
- Gyermekeket rontottál meg, de mindezzel csak engem szolgáltál. És most, hogy a sátánnal paráználkodtál, kiestél az urad kegyeiből Julien atya.
- A sátánnal?! – Az atya iszonyatosan megrémült. - Miket hordasz itt össze szentségtelen gyermek! Takarodj a templomomból, ezennel kiátkozlak!
-Kiátkozol? Te? – a Franciska felnevetett. Ekkor arca eltorzult, és fekete szemeit a papra szegezte. Julien atya a pillantásától felemelkedett, és nekirepült az oltár fölötti keresztnek. – Nézd csak meg magad. –kiáltotta a kisleány ezúttal egy túlvilági lény hangján. Pont úgy lógsz ott azon kereszten, mint az a fajankó, akit te úgy imádsz!
A pap nem tudott megszólalni. Csak feküdt ott a kereszten, úgy érezte, mintha egy mázsás sziklával préselték volna a feszülethez. Szája sarkából vér serkent ki. Levegőhöz sem jutott, rémült tekintete pedig az önmagából kikelt Franciskára meredt. – Kérlek… hörrr Sajnál… - efféle szavakat próbált meg kipréselni magából, persze sikertelenül. "Eljött a vég, most meglakolok bűneimért. Ez az ördögfajzat pedig magával visz a pokolba."  Ilyen gondolatok cikáztak fejében mikor a szorítás elernyedt, és a pap az oltár elé zuhant.
- A szövetség megköttetet, a frigyet elháltuk. Most már a lelked az enyém pap. És hat nap múlva eljövök érted. – mondta a démon, majd kislány alakjába visszaváltozva, vidáman ugrándozva elhagyta a templomot.
Julien atya falfehéren, remegő ajkakkal rogyott térdre az oltár előtt, és mereven nézte a helyet, ahonnan az imént Franciska távozott. A csillagok alatt zokogva adta megbánását az úrnak.
Elkeseredett imája azonban süket fülekre talált…