Remélem Insomnia irománya kellően bemelegített mindenkit, itt van ismét a péntek esti olvasmány. Előző részek ITT.

[Update: egy kérdésem lenne. legyen-e a korábbi részeknél is zene? Habár a zene melletti olvasásról osztom Csucsu1111 véleményét, de szerintem a megfelelő zene, olvasás előtt segít ráhangolni az embert a műre. Szóval kommentben küldjétek el, hogy az első és második részeknél is legyen-e zene, vagy inkább ne.]
 

No de akkor lássuk is, hogy a mai részben mi minden derül ki, és ki mindenki fog szörnyű halál halni:

Kísértő múlt - 6. rész


Kálmán most már valamivel okosabb lett, de lényegében még mindig nem tudott semmit.
- Ugyan Kálmán, hiába töröd a fejed. - mondta Álmos, aki tudta miként kreálja elméleteit a fiú. - Megmondtam, mindent megtudsz, csak had szórakozzam még egy kicsit.
- Szórakozni? Csak időt akarsz nyerni. De amint rájövök, hogy mihez kell az a nagy erő, akkor...
- Akkor mi? Talán megállítasz? - Álmos felnevetett. Kacajától a borzongás futott végig Kálmán testén. - És mégis hogy tervezed? Ó, már látom is! Csak tudod, én nem vámpír vagyok, hogy holmi keresztvetéssel megállíthass. Meg aztán Kálmán, te nem is vagy keresztény.
- Hogy ne lennék? Meg vagyok keresztelkedve.
- És az óta hányszor tetted be a lábad templomba Kálmán? Hidd el, én tudom. Az, hogy isten birkája rád locsolt némi poshadt vizet, még nem véd meg a gonosztól. Ahhoz hinned is kéne annak a víznek az erejében.
- Én hiszek...
- Vagy úgy, hát persze. - mosolygott a lidérc - Érdekes, nektek embereknek rögtön megjön a hitetek, amint veszélyben érzitek magatokat.
- Ebből elég!
- Miért Kálmán, akkor mégis, hogy akarsz megállítani?
- Majd kitalálom, ne félj!
- Persze, persze. Inkább kérdezz valamit…
- Rendben. Most már tényleg elmondhatnád, hol vagyunk. Miért vagyunk bezárva ide?
- Te zártál be ide minket Kálmán. Ha lenne elég erőd, akkor kiszabadulhatnál.
- Mi a... Mindegy, nem érdekel.
- Valóban? Az előbb még olyan kíváncsi voltál.
- Tudom, hogy csak félre akarsz vezetni.
- Meglehet. - mosolygott a lidérc - Habár nincs szükség rá, így is meg vagy zavarodva.
- Akkor inkább felelj egy másik kérdésemre. De igazi választ várok, nem pedig félrebeszélést.
- Akkor hát legyen úgy.
- Mik ezek a ködfelhők körülöttünk? És ez a zaj? Hogy láthatok át ezen a ködön?
- Ez egyszerű...
- Konkrét választ ígértél.
- Azt. Korábban utaltam már Freudra. Úgy tűnik, nem igazán figyeltél órán, mert akkor tudnád miről beszéltem.
- Igen, hogy mi a labirintusban vagyunk. De mi is ez a labirintus?
- Freud a labirintushoz hasonlította az emberi elmét.
- Az emberi elmét?
- Pontosabban csak egy részét.
- Melyik részét?
- Azt, amelyik sötét és zavaros. Őrzi minden emlékünket, félelmünket, vágyunkat. Néha mi is lemehetünk oda, de csak amikor a gondolataink nem kuszálják össze szellemünket.
- És az mikor van?
- Természetesen, amikor alszunk.
- Azt mondod, álmunkban a labirintusban vagyunk?
- Pontosan. Persze néhány ember megpróbál ébren is lemenni oda. Vagy sikerül, és onnan vissza is tér, vagy...
- Téboly.
- Igen.
- De a fenébe is! Mégis mi ez a titkos labirintus?!
- Még mindig nem jöttél rá Kálmán? Ezt úgy hívják, hogy tudatalatti.
- Tessék? Akkor mi most a tudatalattimban vagyunk?
- Lényegében igen.
- És ez a köd?
- A legtöbb ember nem lát mást csak a ködöt. És sokan itt is ragadnak.
- De mik ezek a felhők?
- Ezt jobb ha inkább megmutatom. - mondta Álmos, azzal kinyújtotta karját, és tenyerébe terelt egy felhőgomolyagot. Amint megvolt, a füstszerű anyag gömbbé vált kezében, és egyre nagyobbra duzzadt.
Mikor már elég nagy lett, a felhőgömb gomolygása megállt, és képek sora jelent meg benne. Olyan volt, akár egy videó. Kálmán egy régi emlékét látta, amikor "Kisgyermekként az ágyban feküdt. Éjszaka volt, a szobát beborította a sötétség. Kaparászást hallott az ágy alól. Valami volt az ágy alatt, és egyre hangosabban zajongott. Végül az ágy megrázkódott, és egy árnyék suhant el a fal mellett. A három éves Kálmán a fejére húzta a takarót, és halkan pityergett. Életében nem félt még ennyire. Egészen a mai éjszakáig."
- Ez unalmas - mondta Álmos az emlékfoszlány végén. - Ugorjunk.
- Várj! Te voltál az, aki azt a szörnyű hangot?
- Régi csínyeim egyike. - mosolygott Álmos, majd az álomképet egy hanyag mozdulattal szétoszlatta. Ezután egy újabb gomolyagot gyűjtött kézébe, és egy újabb emlék bukkant föl. Az, amiben Kálmán tíz évesen a lábát törte. Majd ez is eloszlott.
- Akkor ez a köd tulajdonképpen az emlékeim? - vonta le a következtetést Kálmán.
- Nem csak. Emlékek, érzések, gondolatok... Minden tapasztalatod, minden, amit a világon észleltél vagy gondoltál itt raktározódnak el. Sőt, még olyan dolgok is, amiket tudatosan soha sem tapasztaltál vagy gondoltál.
- Például Te?
- Például Én.


***


A két fiú remegve állt a lámpát tartva, mely megvilágította a plafonon csimpaszkodó szörnyet. Bőre fehér volt, mint a fal és arcát eltorzítva vicsorgott. Fogai közül, szájából véres nyál folyt és csöpögött a földre. Hörgött, zihált, fújtatott, úgy viselkedett, mint valamiféle állat. Gyűlölettel teli tekintetét végigjáratta a két fiún, és nekifeszült az ugrásnak. A két jó barát látta ezt, idegeik pattanásig feszültek. - Most mi lesz Gellért? - kérdezte Miklós fojtott hangon, mintha nem tudná rá a választ. Amint ezt kimondta, a plafonon kapaszkodó Kálmán megmozdult. - FUSS! - kiáltotta Gellért, és nekiiramodtak. Kálmán fentről rávetette magát Miklósra, de a fiúnak jók voltak a reflexei. A szörny elvétette, és megbicsaklott a jobb bokája. Ez némileg lelassította, így a menekülők nyertek egy kis előnyt. Balszerencséjükre azonban Kálmán lába nem tört el, és már üldözőbe is vette a fiúkat. Miklós és Gellért jó futók voltak, az adrenalin pedig csak még jobban hajszolta őket. Hamarosan elérték a lépcsőfordulót. A második emeletre értek, és nem volt megállás egészen a tanári irodáig - ami persze a földszinten volt. Kálmán azonban már majdnem beérte prédáit. Balázs futás közben egy pillanatra hátranézett. A szörny most ért le a lépcsőn. Ők még csak a folyosó felénél jártak, az a valami meg elképesztő gyorsan közeledett. Amikor másodszorra hátranézett, alig tíz méterre volt tőlük. Ilyen emberfeletti gyorsasággal nem tudtak versenyezni. De már látták a lépcsőfordulót, az emelet végénél jártak. Alig húsz méterre voltak tőle, amikor Kálmán beérte őket és Miklósra vetette magát. Gellért elérte a lépcsőt, de amint meglátta elkapott barátját, megtorpant. - MENJ! - üvöltötte torkaszakadtából Miklós, miközben sikerült a hátára fordulnia. Végre szemtől szemben találta magát a lénnyel, mélyen belenézett vörös szemeibe. Nem félt. Tudta, hogy a rém könnyűszerrel végez majd vele, nincs esélye. Már csak egy cél lebegett előtte, feltartóztatni a démont. Jobb ötlet híján egy jobbhoroggal képen törölte a rajta terpeszkedő szörnyet teljes erejéből. Ökle nyomán érezte a reccsenést. Kálmán feje az ütés hatására oldalra billent, és felszisszent fájdalmában. Mikor visszafordult, ömlött a vér orrából, egyenesen Miklós arcára. - Eltörtem! - gondolta diadallal a fiú. Rájött, hiába az emberfeletti erő és gyorsaság, a lény teste ugyanúgy sérülékeny, mint bárki másé. Sajnos felfedezését már nem tudta megosztani senkivel. Kálmán dühtől eltorzult arccal, hasonlóan válaszolt a támadásra. Félelmetes üvöltéssel sújtott le, és egy egyenes ütéssel betörte Miklós fejét. A fiú orrát belepasszírozta az agyába, és azt átütve, a démon ökle bezúzta hátul a koponyát. Ütésének végét a behorpadt padló jelezte. Miklós meg se nyikkant, teste még rángott néhányszor, aztán végleg elernyedt. Kálmán pedig tovább indult - rohant - hogy a másik zsákmányát is elkapja.


***


Gellért az első emelet felénél járt, amikor meghallotta a vérfagyasztó sikolyt, majd egy tompa reccsenést. Hála barátja áldozatának óriási előnyre tett szert. Már épp elérte az utolsó lépcsőfordulót, amikor Kálmán föltűnt a folyosó másik végén. Fékeveszetten száguldott a fiú felé. Gellért leviharzott a lépcsőn, és máris a földszintre ért. A tanári ajtaja a folyosó közepén volt. - Most már meglesz! - gondolta, miközben lélekszakadva rohant tovább. Alaposan elfáradt, de közel volt a cél. Az út felénél - azaz a folyosó negyedénél - járt, amikor meghallotta, ahogy a szörny is jön le a lépcsőn. Már csak négy méterre volt tőle. Gellért élete legbravúrosabb sprintjét produkálta az életéért. Sikerült! Elért az ajtóhoz. Úgy érezte győzött. Keze épphogy a kilincshez ért, hogy feltépje az ajtót, amikor Kálmán is beérte. Nem lassított, hanem ütközőnek használva a fiút felöklelte. Az ütés erejétől Gellért átrepült a folyosón, és üvöltve nekicsapódott a bejárati vaskapunak. A kapu vaskos ablaküvege a fiú fejével egyetemben ripityára tört. Kálmán pedig diadalmasan állt a tanári ajtó előtt. Véres mosolya azonban hiábavaló volt. Mind Miklós, mind Gellért büszkén távozott a másvilágra. Életük árán ugyan, de teljesítették küldetésüket. Az igazgató - aki az orvossal a tanáriban tartózkodott - értesülést szerzett arról, hogy valami nagy baj van a kollégiumban. A baj pedig ott állt az ajtó túloldalán.


***

Folytatása remélhetőleg jövőhéten következik