...némán szólva bennem magát hallgatja

Furcsa dolog az élet. Eddig azt hittem megvan mindenem. Bőven tudtam örülni a legkisebb kis csodáknak is amik az életben történnek és egy hétköznapi ember számára szinte észrevehetetlenek: nemcsak minden nap megcsodáltam hanem egy idő után elkezdtem le is fotózni a naplementét vagy a természet szépségeit. Temérdek olyan fotó lapul a gépemen amiket csak úgy hobbiból készítettem de már nem tudom megmutatni őket annak akinek eredetileg akartam. Sajnos a tükör amiről a Titkos kertes posztban írtam tegnap meghasadt és milliónyi darabkára törött. A tükörrel együtt tört szét a szívem is mert bármennyire is rosszul estek bizonyos dolgok, bármennyire is megbántva/dühösen/csalódottan éreztem magam azért valamikor még rendben volt minden. Tavaly például. Azóta már nagyon sok víz lefolyt a Dunán és ami egykoron szerelem volt az már átalakult gyűlöletté. Az ellenem tett fenyegetés volt az amellyel végleg betelt az a bizonyos pohár és a padlóra csöppent a méreggel megfűszerezett víz. Sosem éreztem magam még ennyire összetörtnek. Sosem gondoltam volna, hogy bárki is képes lenne ilyen mélyre taszítani. Úgyhogy most megint egyedül maradtam de talán kell is egy kis idő amíg a sebeim begyógyulnak. Tudom, hogy más túllépne a dolgon fél nap alatt de nekem ez egyszerűen nem megy ilyen hamar. Marcipánoscsokitorta a legtöbbet adta nekem az életben (boldogságot és szerelmet), ugyanakkor a legtöbbet is ő vette el tőlem és bár egykor mindent megadtam volna érte, most már feladtam minden reményt. Nem tudok úgy végigmenni a lakásban, hogy ne ő jutna az eszembe de ez idővel majd úgyis elmúlik. Ez az élet rendje. Írta nekem valaki, hogy az élet tele van gödrökkel. Beléjük botlunk, elesünk, összezúzzuk magunkat de a végén úgyis mindig felállunk és egyszer majd a legfájóbb seb is begyógyul. Egyszer.

Nagyon várom már az őszt. Mikor minden elmúlik én akkor érzem magam a legjobban. Sétálni a szemerkélő esőben vagy egyszerűen csak ülni egy padon a parkban és figyelni a természetet miközben mindent beterít az ázott avar fanyar illata. Megsárgult levelek hullanak az öreg fák tetejéről és ha nem lenne ennyi autó-zaj a háttérben akkor még nyugalmas is lenne ez az idill. Sokat írogatok mostanában de még nem írtam meg az elbocsátó, szép üzenetet annak akinek kellett volna. Dolgozom rajta. Az élet nagyon rövid és néha a kelleténél is sokkal nehezebb. Remélem mielőbb boldog leszek megint. Elég durva volt ez a nyár és szinte semmi szép emléket nem adott eddig. A fiatalság akikről annyiszor írunk egy-egy posztban egyszerűen hazavágja mind saját magát, mind a környezetét. A szülők tönkremennek és belebetegszenek abba amit egyes tinik meg mernek csinálni és itt nem feltétlenül csak arra gondolok mikor napokra tünedeznek el minden nyom nélkül, vagy betépve/részegen esnek haza (ha egyáltalán előkerülnek, hiszen Magyarországon évente egy kisvárosnyi gyermek tűnik el nyomtalanul) éjfél tájban. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha nem lenne sem tv, sem internet akkor mások lennének-e a fiatalok. Nem hinném. A nevelés az ami meghatározó lenne de amíg annyi karrierista ember vállal gyereket akire max. a bébiszitter vagy a nagymama vigyáz addig csak leshetjük, hogy mikor találunk mi normális, nem bebaszni készülő tizenéveseket az esti órákban. Engem megnyugtat, hogy vannak még rajtam kívül is páran akik így szemlélik a dolgokat és átlátnak a szitán. Ez jó, de ha lesz is gyermekem akkor sem tarthatom egy üvegbúrában elzárva a külvilágtól. Inkább lekódolok bizonyos tv-csatornákat és jelszót teszek a gépre. Talán ez is ér majd valamit.

Furcsa dolog az élet de a világ amiben élünk még furcsább. Nem kívánok most hosszabb elemzésekbe belefogni mert azokra van még időm bőven a következő posztokban de akkor is elszomorító néhány dolog: Hová tűntek a normális emberek? Hová tűnt a szerelem, a becsület, a megbocsátás? Miért lett mindenki annyira bunkó a másikkal szemben? Most csak a fiatal generációról írtam de már ez az egy téma is megérne vagy 100 külön posztot. Kicsit hanyagolom a témát (persze nem végleg) és ráállok megint a kitalált történetekre/zeneajánlókra. Igyekszem nem ilyen depresszív stílusban írni mert nem akarom senkinek sem elvenni a jókedvét, csupán fel akarok nyitni egy-két szemet és gondolkodtató témákat adni nektek.

Jó éjszakát!