MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Cigaretta: cigi, staub, bláz, bagó, bagaretta, füsti, koporsószög… és így tovább. A történetét nagyjából mindenki ismeri valamilyen szinten: Közép-Amerikából kezdte a pályafutását, a maja, később az azték civilizációban elsősorban rituális szertartásokban használták, gyakran pszichoaktív szerekkel együtt, vallásos önkívület elérésére, de aztán „hála” a felfedezéseknek az öreg kontinensre is eljutott.
Azóta egészen legendás utat járt már be. A cigi nem csak a múltban, hanem most is elég sok jelzőt kap. Lehet menő (rocksztárok, gengszterek, keményfiúk kiegészítője) , szexi (szexszimbólumok, modellek kezében is remekül áll nemdebár?) vagy az anti oldal szerint füstölgő méreg, büdös, undorító, vagy hogy a jól ismert szlogennel éljek: Ciki a cigi. Valószínűleg erről mindenkinek megvan a maga véleménye, mindenesetre most vasárnaptól már büntetni fogják a rossz helyen füstölgőket. Ezzel ugye megint heves vitákat váltanak ki, amin én például csak röhögni tudok, mert nem hiszem hogy szegény nagy dohányosnak megállna a szíve, ha neadjúristen nem tud rágyújtani kajálás közben(!) egy étteremben. Én bevallom, hogy társaságban, ha megkínálnak elszoktam fogadni egy szálat, néha-néha jól is esik és igaz nem tudom milyen ha az ember rászokott, de nem hiszem hogy rinyálni kéne azért mert végre nem kell annak is szívnia a füstöt, aki mondjuk undorodik tőle és nem kell minden buli után komplett ruha és hajmosás rituálét végezni. Na de szócséplést befejezve, jöjjön pár kép. Igaz, a cigaretta története is megérne egy posztot, de sajnos eszköz hiányában most nem tudok túl jól teljesíteni, ezúton is kérek elnézést azoktól, akik netán hiányoltak volna.
 

 Gondoltam mutatok pár saját fényképet, amiket még a nyáron csináltam, ha már úgyis jön a tavasz, kezdjünk lassan ráhangolódni a jó időre! :) Tisztában vagyok vele, hogy közel sem vérprofi fényképek, csak hobbiból fényképezgetek, leginkább azért, hogy megörökítsem, ha valami szépet látok. Tehát ezúton szeretnélek titeket is arra buzdítani, hogy küldjetek be saját fotósorozatokat. Nem muszáj xmilliószoros megapixeles, meg full extrás fényképezőgép a jó képekhez, szóval hajrá! Kíváncsian várom a képeiteket! :)  

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Török-Zselenszky Tamás : Szabadegyháza

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot lóbált a hold
Nagyanyó földtől gudvancos kezén
Csak ültünk: az idő meg én

A költők sorsáról beszélt
Hogy mind megégnek a fajtájukért
Mert hiszik, hogy mindenki változni akar
Csak nem bír a jóisten kódjaival

Tollat ragadhatsz, fiam
Csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem, téved a vén fejem

Tűzduruzslós este volt
Ottkint jégcsapot csócsált a hold
Nagyanyám könnyel mosolygó szemén
Ott remegtünk, a jövő meg én

Jó, tollat ragadhatsz, fiam
csak tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré lenni félnek
De remélem téved a vén fejem

Mind marni meg köpdösni fog
Mert csak a nyáltól tart emészthetőnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért
Vajon miért?

Ne zavarj sok vizet
Maradj szabad szegény
Még lehet, hogy nem hiszed
Veled, de nélküled is úgy lesz
Minden, ahogy lennie kell

Ragadj hát tollat, fiam
De tudd azt, hogy hiába van
Hisz ezek emberré válni félnek
Remélem, téved a vén szívem

Bő nyállal köpnek le majd
Csak hogy hagyd őket, agyondicsérnek
Neked a mindenek csak úgy ingyen jöttek
Míg mind összegyűlt, töltve a semmiért

A görögök hite szerint az istenek állatalakban is megjelenhetnek, közülük Artemisz istennő – a vadászat és a vadak, általában a természet védnöke - jelent meg szarvas képében.

A finn Osszián neve kis szarvast jelent. Ezt a nevet azért kapta, mert anyját egy varázsló szarvassá változtatta, és ilyen alakban szülte meg fiát. Finnország egy részét szarvas-népnek nevezték és a finn Kalevala szerint az Alvilág Királynőjének kedvenc állata, a szarvas csalogatja pusztulásba a hőst.

Ma horror nagymesterétől hoztam egy írást. Véleményem szerint fantasztikus, és hátborzongató hangulata van. Mindenestre azért lefekvés előtti rövid kis olvasmánynak meleg szívvel ajánlom, ha szeretnél valami izgalmas rémálmot!

Edgar Allan Poe

Az áruló szív

Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt - halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben - elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba!

Ezek közül a babák közül szívesen elfogadnám bármelyiket. Ti hogy vagytok vele?

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!

Belülről feszít szét
a némaság.
A kényszer csend,
mert senki sem hallgat meg,
Mikor szóra nyílna
a szám.
A fülek süketté válnak, s
nem bírom már.

Elmém bomlik, s
lelkem könnyezve ordít,
s bár hangját csak
én hallom... a koponyám
már szétreped...
S a fájdalom egyre mélyebb
és feneketlen, mint az a csatorna régen

S tőlem ne várja senki,
hogy szavaim csengjenek vidáman,
mint kis madárkák hangja,
ebben a rothadó, remegő világban...

Az emberek őrültek,
felbomlott a rend...
az elme...

Béke van, de hol az ész?
Ez lesz tán tényleg a vég?

"Emberek vannak, de nincs emberiség..."
Az ember kiszáll, a Föld utazik tovább...

Félreértések elkerülése végett már az irományom elején tisztázni szeretném, hogy saját gondolatokat írtam le, de igyekeztem a lehető legtöbb nézőpontból közelíteni a téma felé, éppen emiatt kissé zavaros itt-ott, ezért elnézést kérek, próbáltam érthetően fogalmazni. Nem kívánok okoskodni csak véleményt közlök és a végén vázolok valamit, ami a leginkább hasonlíthat egy „megoldásra”. Tudom, hogy hiányos az írásom, de sajnos ahhoz, hogy teljes legyen, ahhoz könyvet kéne írnom, és nem cikket ( lehet majd eljön az a pillanat is. :)) De kezdjünk neki...

Az ember alapvetően ösztönös lényből lett gondolkozó, majd lassan morális lény (ha maradunk a klasszikus fejlődéstörténetnél). Pont nem rég olvastam egy cikket arról, hogy az emberekbe genetikailag van belekódolva a hűtlenség. A természet mondhatni az fajfenntartásra találta ki az ösztönöket és az ember hiába emelkedett ki az állatok közül, az ösztönei megamaradtak, habár igyekszik elnyomni őket. A történelem során csak úgy váltogatták egymást az olyan korszakok, amikben próbálták eldönteni, hogy mi a helyes és mi nem és valahogy mindig valamilyen szélsőségbe csapott át a dolog, bár most a történelembe nem mennék bele, hiszen ezzel a témával (szexualitás) kapcsolatban csak a görög és a múltszázadforduló idejét ismerem kellően ahhoz, hogy beszéljek is róla. De ezekről majd egy másik posztban. :)

Visszakanyarodva a lényegre… nézzük csak a jelent. A múlt évszázadban lementek a feminista, szexuális szabadság mozgalmak meg miegyéb és most hol tartunk? Azt hinnénk, hogy egyre több a könnyűvérű nőcske és a csak mézescsuporra hajtó vadkan… de muszáj ellentmondanom. Ez nem így van. Ez mindig is így volt. A szexualitás az ember hajnalától kezdve az egyik meghatározó erő a fejlődésünkben… Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy mi az erkölcstelenség és mi az erkölcsös ahhoz nagyon sok minden mást is meg kell vizsgálnunk. A férfiak már kezdetektől egyértelműnek tartották és azóta is vállalják, hogy nekik igenis fontos a szex, joguk van hozzá, ők a faj fenntartói, ez a dolguk. A nők oldaláról ez már nem volt mindig olyan szórakoztató, de(!) ők is emberek, ők is ugyanolyan ösztönökkel vannak „megáldva”, mint a férfiak és valahogy ők mégsem kapják meg ugyanazt a jogot, mint az erősebbik nem.

Régen a nőket… nem is, lányokat már 14-16 évesen férjhez adták (és fogadni mernék, hogy már előtte oktatgatták is őket, mit hogyan). Ma ez a társadalom szemében bűn, erkölcstelenség, undorító. Én magam se helyeslem, ha egy ennyire fiatal lány akar szexuális élményekhez jutni, de ha belegondolunk… nem hiába kezdődik a menstruáció is már 13-14 éves korban (esetleg előbb). Amire ki akarok lyukadni… egy nő nem feltétlenül kurva, azért mert szereti a szexet.

Talán kicsit komor hangulatúak, de nekem tetszenek. Nektek? Jó nézegetést! :)

Az előző borzongató történetet itt olvashatjátok.

Juhász Viktor

A padláson nincsen semmi félelmetes

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Számban az évtizedek pora. Eddig megbújt a dohos mélyedésekben. Elrejtőzött a kutató napsugár elől. Szűk lyukakban aludta álmát, hogy most sűrű, fojtogató felhőként vehessen körül. Fuldokolva köhögök, ujjaim nedvesen kapaszkodnak a lépcsőkorlát jobb napokat látott rézgombjába. A korhadt fokokat borító bársonyszőnyeg az orchideák romlott bujaságával öleli lábamat. Véres ösvényként vezet a magasba, oda, ahova alig látok el, oda, ahol elfogynak a lépcsőfokok, oda, ahol egy foghíjas száj repedt mosolyával hívogat, csalogat, vár az ősöreg ajtó.

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Orromban az elmúlás illata. A dohszag a fejembe telepszik, beszivárog szervezetembe, izzadtságtól lucskos nyakamat cirógatja. Századokról, rettenetes évtizedekről regél. Érzem a valaha padláson tárolt fűszerek émelyítő illatát, a lépcsőn járó néhai háziasszonyok kölnijének illatát, a férfiak szivar és brandyfelhőjét, itt összemosódik minden, a ház összes lakója jelen van, vízióként ölel az elmúlt kor, amikor ez a ház a birtok központja volt. Akkor még megbecsült épületként magasodott a fenyőfák között. Akkor még élt. Akkor még lakói is éltek. Táncol a por. Hosszú idő óta várja, hogy valaki felkavarja.

A padláson nincsen semmi félelmetes.

Könnyezik a szemem. A porfelhőn át feddőn int a család egyik őse, tekintetében talán más is van figyelmeztetés? A sokat bírt, aranyozott fakeret mellett állva a szú percegését hallgatom. A festékréteg alá zárt pofaszakállas ismeretlen kiáltani akar, sikoltani, Ne! Nem neked való hely az odafent!, és a padlásra igyekvő balga lélek csak mosolyog. Mindegyik mosolyog. Idelent. A lépcső alján. Én is csak gúnyos fintorral válaszolok, hiszen annyiszor hallottam már:

ÚTINAPLÓ / autóban

Holdat virágporból!
Löszsivatagon fekszem.
Izzó testem a nyárs,
s a magma tüze felett,
rám felszúrva üvölt a Dunántúl.
Démoni, vércsekarom-kezek
hülye áldást osztanak most:
„Száradj, kis ország!
Hordjon szét a szél!
Eddig is belőled evett az
egész világ!”

Nem kergetem a bogarakat.
Rád jönnek, nem rám.
Neked van kiszögezett, szenvedő
ember-istened, akinek
halál henyél a lábainál.
…
errefelé bauxittal virágzik a táj.
Vér érc…
Az izmok diadala: a halál
diadala.
Mint ahogy a szépérzék
szedi a virágot,
úgy rothasztja a jóhiszemű
tudós a Földet,
s önmagát.

Ne járj a vízen!
Ne küldj csókot és mosolyt!
Egyedül maradsz.
 

[Török-Zselenszky Tamásról olvashattok itt is]

A hollók és varjak mindig is ámulattal töltöttek el... a gyönyörű fekete tollak, nagy test (inkább a hollónál), a jellegzetes hangok és az a mitológiai és hiedelem világ, ami körül veszi őket. [A  képek elég jó minőségűek és nagy méretűek, érdemes rájuk kattintani és  megnézi őket nagyobb méretben is].

Egyik kedves barátom versét olvashatjátok, ha tetszik, akkor a blogján több alkotását is megtaláljátok.

A kőszegi hegyek

Álmomban szarvasokkal futottam,
Büszke fejüket ingatták,
Patáik alatt korgott a Föld gyomra
Agancsukkal az eget karcolták

Óriás csillagképeket követve
Érteklassan a patak partjára,
A víz édesen suttogott,
Csókot nyomtak hullámló arcára

Ordításra ébredtem,
A fejem zsibongott,
A ház előtti utcán
Egy kamion zajongott

Hideg levegő maró szőkesége
Az arcomba harapott. Mi tévő legyek?
A bűzölgő káoszt mélán szemlélték
A komor kőszegi hegyek

Majd egyszer újra látom
A vadon tiszta csendjét
Ezer madár fészkét
És számolom percenként,

Mennyi idő telik el miközben,
Elveszett lelkem felé lépkedek
S remélem megtűrnek majd hátukon
A büszke kőszegi hegyek

Mivel Okami folytatásos novellájáé a pénteki nap (és én megfeledkeztem erről, bocsi!), inkább szerdára teszem át ezeket a novellákat. Ma este Csáth Géza rövidke novelláját olvashatjátok.

A kályha

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.

A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.

Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.

És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.

Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.

Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:

- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.

A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.

A nő, az elsők között szolgált ihlet forrásként az ember feléledező művészete számára. Már az ősemberek kis faragott szobraiban, és az utána elkövetkező korokban, mindenhol inspiráló volt a női test, a női szépség és ez manapság sincsen másképp. Ezért most következzen pár művészi igényességgel készített fénykép, középpontban a nővel.

Azaz ötletem támadt, hogy péntek esténként megpróbálok minden héten egy-egy sötét hangulatú történetet bemutatni nektek, külföldi vagy magyar íróktól. Már egyszer megosztottam veletek egy Ambrose Bierce novellát, de ő is tipikus példája annak, hogy nem elég csak egy irományát elolvasni. Az író, amúgy híres volt az embergyülőletéről és ezt tisztán érezni az írásain. Most pedig legyen ő a hivatalos első ebben a posztsorozatban.

Az Elköltözöttek Városa

Becsületes szüleim révén szegénysorban születtem, s huszonhárom éves koromig nem is ismertem meg a mások pénzében rejlő boldogságot. Ekkor történt, hogy a Gondviselés mély álmot bocsátott rám, és megjelentette számomra, hogy mennyire hiábavaló a fáradságos munka. "Íme, lásd", szólt egy szent remete víziója "mily szegénység és hitványság jut neked osztályrészül, és hallgass a természet tanítására. Reggel felkelsz szalmaágyadról és elindulsz a mezőkre, hogy mindennapos munkád elvégezd. A virágok nyájas köszöntéssel hajtják meg fejüket, amint elhaladsz. A pacsirta örömtől repeső énekkel üdvözöl. A kora reggeli napfény langymeleg sugarait bocsátja rád, tüdőd belélegzi a harmatos fűből áradó hűvös, üdítő levegőt. Úgy tűnik, az egész természet a nemes lelkű szolga örömével köszönt, aki hű gazdáját várja vissza. Összhangban érzed magad legszelídebb hangulatával, és egész bensőd dalra fakad. Megkezded hát napi munkád az eke szarvánál, azt remélve, hogy a fényes nappal beteljesíti a reggel ígéretét, miközben a táj igézetét érleli és áldásával erősíti lelked. Egyre csak haladsz az eke nyomán, amíg a fáradtság pihenést nem parancsol, s midőn barázdád végén leülsz a földre, várod, hogy teljességében élvezd azon gyönyört, melyet szinte megízlelték.

De jaj! A nap az égboltra hágott, s izzó rézfolyamként önti sugarát. A virágok becsukták kelyhüket, illatukat magukba zárták, s színüket elrejtették szemed elől. A fűből már nem árad a hűs frissesség: elillant a harmat, s a mezők kiszáradt felszíne az égbolt kegyetlen hőségét veri vissza. Az ég madarai sem köszöntenek többé dalaikkal, csupán a szajkó rikoltó hangja korhol a csalitos széléről. Boldogtalan ember! A természet minden gyengéd és gyógyító ajándékát megtagadja tőled, mert bűnhődnöd kell. Megszegted a Természet Tízparancsolatának Első Parancsát: fáradságos munkát végeztél!"

Amint álmomból felébredtem, összeszedtem kevéske holmimat, búcsút mondtam tévelygő szüleimnek, és mielőtt eltávoztam volna arról a vidékről, megálltam nagyapám sírjánál, aki életében pap volt, hogy esküvel fogadjam, többé egy pennyt sem keresek becsületes munkával, Isten engem úgy segéljen.

Hogy mily sokáig voltam úton, meg nem mondhatom, de végül is egy nagy, tengerparti városba érkeztem, ahol orvosi praxisba kezdtem. Nem emlékszem már, mi volt a helység eredeti neve, mivel új hivatásomban végzett tevékenységem és hírnevem oly mértékű volt, hogy a Vének a közvélemény nyomására megváltoztatták, s attól fogva az Elköltözöttek Városa néven volt ismeretes. Mondanom sem kell, hogy semmiféle képzettséggel nem rendelkeztem az orvostudomány terén, azonban egy kiváló okirat-hamisító szolgálatai révén szereztem egy oklevelet, mely bizonyította, hogy a Boszorkánymesterek és Empirikus Sarlatánok Királyi Kuruzsló Bizottsága doktorrá fogadott. Ezen diploma, szalmavirágba keretezve, és egy kis darab krepp-papírral a rendelőm előtti fűzfára akasztva, nagy számban vonzotta a betegeskedőket. Klinikámhoz kapcsolódva minden idők egyik legnagyobb temetkezési vállalatát irányítottam, s mihelyt anyagi lehetőségeim megengedték, nagy kiterjedésű földet vettem, és temetővé alakítottam. Emellett igen jövedelmező márványfaragó műhelyt létesítettem a temetőkapu egyik oldalán, s jókora virágoskertet a másikon. Gyászvásárhelyemet bőkezű pártfogása alá vette a város szépsége, divatja és búbánata. Egyszóval, igencsak virágzó üzletágban tevékenykedtem, és egy éven belül elhozathattam szüleimet, és apámat, hogy öreg napjainak kényelmét biztosítsam, orgazdaként helyeztem el - mely cselekedetet, bevallom, csupán az tett mentessé a gyermeki hálából fakadó szemrehányástól, hogy minden hasznot magam hajtottam be.

Pilinszky János:. Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz ûrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.

Vergõdésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.

Bûnhõdünk, de bûnhõdésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.