Eddig csak a Trónok harcáról írtam itt korábban, de van egy olyan amerikai sorozat, amely nálam felvette a versenyt az imént említett HBO exkluzív címmel és hétről hétre képes volt még engem is a monitor elé szegezni, holott nem vagyok ám akkora sorozat fanatikus mint manapság sokan mások. Szóval a Spartacus sorozattal való ismerkedésem még az első évad (Spartacus: Vér és Homok) kezdődött amely évad ha jól emlékszem 2010-es. Sajnos a főszereplőnél a forgatás ideje alatt rákot diagnosztizáltak, ezért a második évadot el kellett halasztani (közben kaptunk egy előzménysorozatot is az Aréna Istenei címmel). Szomorú tény, hogy tavaly elhunyt a Spartacust játszó színész, ezért helyére egy új tagot kellett keresni. Az eredmény a nemrég vetített, hivatalos második évadban – melynek címe: Bosszú – tekinthető meg, szerintem az új színész maximálisan hozta az elvárásokat és helyt tudott állni a nagy elvárások közepette is. De milyen is maga a Spartacus sorozat? Röviden: véres, erőszakos, erotikától túlfűtött és erősen hajaz a 300 című kultfilmre, gondolok itt a harcok közbeni belassításokra, vagy a húzós rockzenére a történések alatt. Amíg az első évad és az előzménysorozat is tulajdonképpen csak az erőszakra és az aréna harcokra összpontosult, addig szerencsére a második évadban már ezek nem lettek annyira relevánsak és a sztori került középpontba. Persze brutalitást és szexet kapunk itt is bőven (a készítők talán egy kicsit túl brutálisra is vették az eseményeket, gondolok itt mondjuk arra amikor Spartacus izomból levágja egy pasas arcát karddal, és közelről csodálhatjuk meg a belső szerveket...). Gladiátor harcok már nem igazán lesznek, ugyanis az évad felénél Spartacus és csapata konkrétan porig égetik a híres arénát. Azonban ennek ellenére is lesznek harcok bőséggel, főleg az első évad óta hatalmas gecinek számító Glaber és a menedéket kereső Spartacus emberei között. Visszatérnek a régi arcok is, mind az első, mind az előzmény évad idejéből. Baromi jó lett ez az évad szerény véleményem szerint, mindenkinek érdemes megtekintenie aki nem ódzkodik a történelmi témájú, akciódús, borzasztóan brutális és erőszakos, gyakran erotikával fűszerezett sorozatoktól. Letölteni bárhol le lehet, én a Pirate Bay-t használtam de hamarosan érkezik a magyar szinkronos verzió is, a magyar HBO műsorában. Aki mégis az eredeti hanggal szeretné nézni (sokkal jobb) az írjon nekem privátban itt, vagy Facebook-on, és küldök neki feliratot hozzá mert felirat-portálokon sajnos már nincsenek fenn a magyar fordítások. Én jelenleg a Trónok harca második évadát nézem, véleményt majd írok erről is ha véget ér az évad. Jó szórakozást, addig is!

Itt a tavasz, itt a jó idő. Mostanában mi sem a gép előtt kockolunk, hanem inkább a szabadban ténfergünk, többedmagunkkal. Kezd színesedni a táj is, rügyeznek a fák, nyílnak a virágok, stb. Örülök, hogy ilyen hamar beköszöntött a remek idő. Hoztam is nektek néhány képet, a téma pedig adott: a szerelem évszaka, a tavasz.

Tegnap úgy esett, hogy pont hazaértem még sötétedés előtt, ezért miután megnéztem egy filmet és kicsit kockultam, úgy döntöttem, hogy belepillantok már ebbe a fene nagy reklámot kapó negyedik Csillag születik etapba. Kíváncsi voltam, hogy kik a zsűritagok és milyen új arcok bukkannak fel az első mezőnyben. Gyorsan hozzátenném még, hogy pont aznap estére esett a Gyűrűk Ura – A Két Torony c. kult-mozi is, ergo inkább csak bele-bele pillantottam a magyar tehetségkutatók krémjének kikiáltott adásba. Lehet, hogy ezen iromány inkább Agyin kellene, hogy helyet kapjon (anno ott nyomtunk ilyen posztokat), de 1. szerintem a megújult tartalom mellett már itt is bőven megállja a helyét, és 2. mi itt mindannyian félünk, hogy el leszünk kapva ha odamerészkedünk. Ejnye. Nos, akkor kezdeném is rögtön a zsűrivel, amely számomra elég nagy meglepetést okozott: Hajós András szerepeltetése abszolút jó döntés volt, ugyanis ő tényleg ért a zenéhez, mozgott/mozog is ilyen muzikális körökben és nem mellesleg az Emil.rulez zenekar frontembere akiknek néhány dalát még ma is játsszák a jobb rádiók. Hernádi Judit már az előző szériában is jelen volt, tulajdonképpen ő az RTL Klub egyik kabalafigurája aki mindig rendelkezésre áll, ha saját gyártású műsorról van szó. Én személy szerint az idei etapba már nem tettem volna bele, de a zsűri többi tagját elnézve, valószínűleg igen szerény volt a felhozatal. Pokorny Lia egyik nagy kedvencem a hazai színésznőket tekintve (a másik Hámori Gabriella), de borzasztóan kirí a többiek közül, nem is értem, miért pont őt választották a másik három tag mellé. Remek színésznő, de egy ilyen tehetségkutató műsorban egyszerűen nem illik a képbe. Megmosolyogtam, hogy amikor csak átkapcsoltam és a zsűri szavazott, akkor ő szinte állandóan csak igen-t mondott. De nem ő az, aki a legjobban kirí a többiek közül, ugyanis a zsűri negyedik helyét az a Puzsér Róbert foglalja el, aki már ismerős lehet a Puruttya olvasóinak. Bizony, Puzsér ''bármikor felismerek egy videojátékot'' Róbert már a Csillag születik magasságaiba emelkedett és ahelyett, hogy reklámok kritizálását művelné, avagy kikérné magának, hogy a Batman: Begins az IMDB-n az első 100 filmben szerepel, inkább jóízűen szapulja a kiscsillagokat. 10-ből 9-szer csak negatív kritikát tudott megfogalmazni és ő bizony a világért se engedte volna tovább a versenyzőket. Kivéve…

…kivéve azt a szájkaratés, alig huszonéves kis csírát aki hatalmas nagy wannabe gengszter-rappernek képzelheti magát és produkciója alatt minden második szót ki kellett sípolni. Szövegelése másról sem szólt, csak a dugásról, meg a pináról. És akkor már itt szeretnék is gratulálni az RTL Klubnak, hogy továbbengedték a kis faszt (Puzsér talán első igen szavazata), a közönség pedig még meg is tapsolta az identitászavaros gyermeket. Ja, mindazonáltal szeretnék még gratulálni a műsor későbbi részében érkező romákoknak is, akik előbb benyaltak Hernádinak, majd az egyik elénekelte valaki másnak a dalát, amelyért a közönség felállva tapsolt. Csodálatos. Most kivételesen nem említeném meg azokat akik pusztán már azzal leégették magukat, hogy a színpadra léptek és hogyha a következő részben is találkozhatunk majd néhány előre megrendezett részlettel (mert a tegnapiban voltak ám, szép számmal) akkor a Csillag születik negyedik szériája méltán válhat az eddigi tehetségkutató műsorok legrosszabbikává. Sajnos odaát, a konkurenciánál fogalmam sincs mi a helyzet, mert a Megasztár nekem még annyira sem fekszik mint az RTL Klub és a gány média közös szerelemgyereke de mindazonáltal kíváncsian várom a következő részt, ha más nem, hát azért, hogy lehessen miről írni a társadalomkritika címszó zászlaja alatt is. Az RTL Klub a tegnapiit látva egy borzasztóan igénytelen, lerágott-csont besorolású tehetségkutató műsorral indítja a 2012-es évet, várjuk meg mi fog kisülni belőle. A kérdés pedig már csak az: örülünk, Vincent?

Üdv, mindenkinek!

Bár hivatalosan még mindig takarékra vagyok állítva és a posztokat csak kicsiny szobámban írogatom, úgy döntöttem, hogy ezen jeles nap alkalmából visszanézek egy ünnepi poszt elejéig. Eme nap nemzeti jelképpé, a szabadság utáni vágy kifejezésévé vált és bár biztos vagyok benne, hogy más egyéb blogokon is tartanak majd megemlékezést a témával kapcsolatban, én egy kicsit más nézetből próbálok majd a következő sorokban hozzá nyúlni. Kérdezték már annak idején egy páran, hogy miért kerülöm a politika témát mint a forró kását. Nos, ennek egy roppant egyszerű megoldása van: azért, mert pár éve eldöntöttem, hogy a politikához soha többé, semmilyen formában nem kívánok csatlakozni, de még csak állást foglalni sem. Voltam én Jobbik delegált, gyerekek, két alkalommal is és nyerhettem úgymond ''bepillantást a színfalak mögé'' de mikor az ember azt látja, hogy az új párt amelybe annyi reményt fektettek, helyenként még a nagyon utált MSZP által is elnyomásra kerül, akkor ott egy kissé meginog az ember hite, és bizalma. Nincs nekem az ég világon semmi bajom a Jobbikkal de azt hiszem legközelebb kétszer is meggondolom majd, hogy elmenjek-e szavazni, avagy inkább otthonról kövessem végig az eseményeket. Anno ezrek skandálták Orbán és a Fidesz nevét, most pedig mi lett az egészből? Egyesek az új Gyurcsányt látják a miniszterelnökben, megint egyesek pedig pont Fletó nagy visszatéréséről susognak (bár ezt jobbára nyuggerek teszik, de ki tudja mit hoz a jövő…). Sosem jó az ami van, mert mindig található valami rossz amiben bele lehet kötni. Észre kéne már venni, hogy amíg ez a nép pártokra van osztva, addig itt senki sem várhat szebb jövőt. Talán némely anti-utópia is megvalósul majd, bár ezeket majd csak az unokáink fogják komolyabban megtapasztalni, mi addigra már régen hat láb mélyen leszünk. Egy kicsit talán elkanyarodtam a témától, akit nagyon érdekel, hogy merre felé tartunk, az olvassa el Orwell 1984 című regényét és sok mindenre választ kaphat. Most pedig stílszerűen, egy huszár vágással térjünk is vissza a témához.

Üdv, fiúk-lányok!

Engem is utolért az influenza, úgyhogy most hosszúra nyújtott poszt helyett csak egy magyar nyelvű előzetest kaptok tőlem. De ezen előzetes remélem minden sorozatfant kárpótol majd, hiszen a 2012. április 2-án startoló HBO exkluzív címről, a Trónok harca 2. évadjáról van szó. Tavaly már írtam a blogon az első évadról, annyit most is megemlítenék, hogy személyes kedvencem ez a sorozat és bár jelenleg a Spartacus: Vengeance sorozatra vagyok rákattanva (ami fényévekkel jobb mint a Blood and Sand, de még a Gods of the Arena előzménysorozatot is simán üti), de azt hiszem a Trónok harca 2. évadja minden eddigit felülmúl majd. Akik figyelemmel követték az első évadot, azok kaphattak egy akkora fejbekólintást az utolsó előtti rész végén, hogy percekig csak némán bámulták a stáblistát, mert nem hitték el, hogy ilyet meg mernek lépni egy sorozat történetében. Amerikában tiltakozások indultak, míg a könyv rajongói csak jót derültek az egész hajcihőn. Poénokat nem akarok lelőni, aki még nem ismeri a Trónok harcát, annak éppen ideje megismerkednie vele mert ez a sorozat 10/10 pontos, kicsit talán úgy is jellemezhetném, hogy olyasmi mintha a Gyűrűk urát rábízták volna a Fűrész készítőire, és mondjuk Scorsese is be-benézett volna a forgatás alatt. Borzasztóan durva dark-fantasy az egész, nem véletlenül kapott 18-as karikát a hazai premier sem – bár hozzáteszem: én angolul néztem, és eztán is maradok az eredeti verzió mellett, valahogy jobb szeretem így nézni a filmeket/sorozatokat. Meglátjuk, meglátjuk milyen lesz az új évad, én bízom benne, hogy nem okoz majd csalódást. Hamarosan már fenn lesznek a különféle torrent oldalakon a legújabb részek linkjei, a magyar felirat szerintem megint csak minőségi lesz (már ha az előző gárda csinálja majd ezt is), csupán pár hetet kell aludni még rá. Addig viszont itt van nekünk egy magyar nyelvű előzetes, ami igencsak jóra sikeredett:

Várjátok már?

Mindenki függ valamitől. Ezt a sort a Hiperkarma együttes énekelte nagy elánnal még úgy nagyjából 10 évvel ezelőtt (persze utána később koncerteken is, de ezt most hagyjuk). Én bevallom, hogy elég rendesen koffein függő vagyok, nálam a napi 2 kávé az alap (egy reggel, egy délután), ha pedig vizsgaidőszak van, avagy nem sikerülne rendesen kialudnom magam, akkor rendszerint élek a különféle energiaitalokkal is. Tudom, hogy hosszú távon borzasztó káros ez az egész dolog, de egyszerűen kell nekem és kész. Koffein bevitel nélkül csak egy két lábon járó zombi vagyok, a fejem is durván hasogat, a látásom sem tiszta és a reakcióidőm is jócskán vissza van esve. Úgyhogy ezek feljavítására szoktam reggelente kávézgatni és mikor már tényleg nem látok más megoldást, akkor 200 Ft-ért venni egy energiaitalt. Az ilyen nagyobb kiszerelésű termékeket, mint pölö a Monster inkább hanyagolom, mert egyrészt rohadt drágák, másrészt pedig ezeknek megvan az az áldásos hatása, hogy hiába van nekem mondjuk déltől d.u. 3-ig vizsgám, ha benyomok előtte egy Monster-t, akkor ziher, hogy este egy másodpercet nem fogok tudni aludni, csak forgolódom az ágyamban jobbra-balra. Ha leviszitek a kurzort jobbra a Windows beépített órájára és vártok néhány tizedmásodpercet, akkor konstatálhatjátok, hogy – a felugró kis fülecske szerint is – bizony 2012 van és bizony a nagyapádnak, meg a maminak ez már a jövő kapuja. Csak éppen az aranykeretek hiányoznak róla, meg a díszítések – szimpla kovácsoltvas az egész. De legalább jó nagy. Megállíthatatlanul tör előre a technikai fejlődés. 3D tévék, Ipad-ek, Playstation Vita kézikonzolok, meg még ki tudja hány ezer remek újdonság kerül piacra manapság. Én már követni sem tudom. Már arra sincs időm, hogy leálljak és elmélázzak a napfelkeltében. Rohanok ide, rohanok oda. Megírom ezt, beadom azt. Plusz még a magánélet, a szakmai felkészítések, és az írás, amellyel ebben az évben szeretnék/szeretnénk (mert a többi szerkesztőről is szó van ám) továbblépni a ranglétra következő fokára – azaz végre nyomtatott formában is megjelenni. Egyáltalán nem annyira nehéz, mint amennyire elsőre hangzik. Főleg ha az ember nem egyedül vág neki. De egy kicsit eltértem a tárgytól. Tehát az energiaitalok. Ezek a termékek is szépen beépültek a mindennapi életbe, már majdnem szerves részét képezik a napi rutinnak. Sokszor látok reggelente diákokat Hell, avagy Watt energiaitallal a kezükben. De a vicc az, hogy néha pont az én kezemben is ott figyel a kis italos dobozka. Ezer másik példát hozhattam volna most a különféle függőségekre, például ott van az alkoholfüggőség (erről nem igazán tudnék mit írni...), és persze a drogfüggőség is (erről már annál inkább...) de a játék, és szexfüggőség mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az extrémebb kategóriákat már ne is említsem. Mindre találhatunk példát a mai világban, sokszor messzire sem kell mennünk értük. De ezekről majd tényleg csak a megfelelő időben, a megfelelő posztban. Nézzünk inkább pár hivatalos információt arról, hogy miket is nyelsz Te le amikor benyomsz egy energiaitalt, mondjuk egy fontos szigorlat előtt:

A fő összetevői ezeknek az italoknak, a cukor és a koffein. A koffein megakadályozza az adenozin hatását, – ez egy agyi vegyület, az alvásban vesz részt – ami azt okozza, hogy a neuronok folyamatosan dolgoznak az agyban. A szervezet azt gondolja, hogy vészhelyzetben van, így az agyalapi mirigy, az adrenalin felszabadítása által, elindítja a szervezet ''küzdj vagy menekülj'' reakcióit. Ezek a hormonok felgyorsítják a szívverést és kitágítják a pupillát. Ez okozza a máj extra cukor kibocsátását a véráramba, energiaként. A koffein hatással van a dopamin szintjére is, amely az agy, ’öröm’ központjáért felelős vegyület. És mindezen fizikai reakciók miatt érzed úgy, mintha több energiád lenne. Más egyéb összetevők:

• Ephedrine – Egy élénkítő szer, ami a központi idegrendszeren dolgozik. Ez gyakori összetevője a súlycsökkentő- és duzzanatcsökkentő termékeknek, de vannak aggasztó hatásai a szívre.
• Taurin – a szervezet által termelt természetes aminosav, amely segít szabályozni a szívverést és az izom összehúzódásokat. Számos egészségügyi szakértő nem biztos abban, hogy milyen hatása is van ital adalékként (és a hír, miszerint a taurin a bika heréjéből származik, hamis).
• Ginseng – Ez a gyökér, a hiedelmek szerint, több gyógyászati tulajdonsággal rendelkezik, ideértve a stressz csökkentő- és az energianövelő hatását.
• B-vitaminok – A vitaminok azon csoportja, amely a cukrot energiává alakítja át és javítja az izomtónusokat.
• Guarana magvak – Stimuláns, amely Venezuelában és Brazíliában őshonos kis cserjétől származik.
• Karnitin – aminosav, amely a zsírsavak anyagcseréjében játszik szerepet.
• Kreatin – szerves sav, amely az izom összehúzódások energia ellátásában segít.
• Inozitol – A B vitamin komplexum egy tagja (önmagában nem vitamin, mert az emberi szervezet elő tudja állítani), amely segít a sejten belüli üzenettovábbításban.
• Ginkgo biloba – A ginkgo biloba fa magjából készül, amely fejleszti a memóriát.

Ez egy marhaság. Poszt vége. Najó, azért nem itt lesz rögvest a poszt vége de elöljáróban leszögeznék annyit, hogy szerintem elég nagy baromság ez az egész Amerikából áthozott Valentin-napos dolog. Most itt pontosabban arra gondolok, hogy ezt a napot kiáltották ki a szerelem ünnepének. Nekem ne mondja már meg egy amcsi ünnep, hogy mikor szeressem jobban a páromat a megszokottnál. Egyáltalán, miért kellett ennek az egésznek egy külön napot kitalálni? Nem igazán értem amúgy, hogy kishaznák miért vesz át egyre több ünnepet más kultúrákból. Gondoljunk csak a Halloween-re. Elmentem októberben egy újságos előtt és azt láttam, hogy minden egyes női lapban valamivel utalnak a Halloween ünnepére. Lehetett felhívás töklámpás készítésére, az ünnep eredetét firtató cikk, avagy csupán az alkalomhoz illő öltözék kiválasztására pár boszorkányosan (bocs...) jó tipp. Fülem ketté állt. Meglátjátok, lesz még itt olyan, hogy a kibebaszott Hálaadást is meg fogjuk ülni és csoportos pulykahús osztogatás lesz a Kossuth téren. Ergo az én véleményem az, hogy tök felesleges ez az egész Valentin-nap, még akkor is, ha ebben a mai felgyorsult világban az embernek alig jut ideje a szeretteire. Mindig nyílik arra alkalom, hogy elmondjuk valakinek, hogy mennyire szeretjük – nem kell ezt naphoz kötni. Azonban ha Te mégis szívesen olvasnál még a Valentin-napról, akkor most helyezkedj el kényelmesen és akár kezdheted is:

Ki volt Valentin? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Az egyik könyvben azt olvashatjuk, hogy két Valentin volt, kiknek történetéből egy legenda született, mások vitatják, hogy ketten lettek volna, egyes források viszont három Valentinről beszélnek. 

Íme néhány a különböző történetekből:
                                                               
Valentin római pap volt, aki Claudius császár üldöztetése alatt vértanúként halt meg i. sz. 269-ben vagy 270-ben. Valentin Terni püspöke volt, aki Rómában halt meg vértanúként. Valentin fiatal keresztényként élt a keresztény vallás üldöztetése idején. Hitéért elfogták és börtönbe zárták, majd halálra verték 269. február 14-én. Amíg börtönben volt a legenda szerint üzeneteket küldött a barátainak: "Ne felejtsétek el Valentint!" és "Szeretlekbenneteket!" 

Egy másik történet szerint Valentin pap volt, aki titokban párokat adott össze, ellenszegülve ezzel Claudius császár törvényének, amely átmenetileg megtiltotta a házasságkötéseket. Valentint bebörtönözték, mert megtagadta a pogány istenek imádását. A börtönben barátságot kötött a börtönőr lányával, aki vak volt. Valentin megsajnálta, s imáival meggyógyította. Kivégzése napján pedig egy levelet küldött a lánynak azzal a felirattal: a te Valentinod... Így vált ez az üzenet világszerte is ismertté. 

A rómaiak február 15-én tartották Luperkalia ünnepét. Ezt a tavasz-ünnepet Luperkusz isten tiszteletének szentelték, aki a nyájak és a termés védelmezője volt. Az emberek dalolva és táncolva könyörögtek Luperkuszhoz, hogy megvédje a nyájaikat és vigyázzon az emberek és az állatok egészségére és termékenységére. Az ünnep éjjelén a fiatal nők belerakták a nevüket egy kerámia korsóba, a férfiak pedig húztak belőle egy-egy nevet. Az ünnepség és a táncok idejére párok lettek, sőt gyakran egész évben együtt maradtak.

Gyerekek, van ez a World of Warcraft nevezetű online MMORPG amely szerény véleményem szerint egy egészen korrekt kis alkotás, azonban én még véletlenül sem merülnék bele mélyebben mert képes arra, hogy olyan szinten magába szippantsa az embert, hogy örökké rabjává váljon az online küzdelmeknek és a különféle karakterek tápolásának. Megmondom őszintén, a Warcraft nekem annak idején kimaradt – sokkal jobban elvoltam a Starcraft világában a zergekkel, mint a Warcraft élőhalott seregeivel. Sokan a Warcraft 3-mat tartják az egyik legnagyobb mérföldkőnek az RPG történelemben (khmm...khmm...Diablo...khmm) de a 2005-ben debütált World of Warcraft tette mégis világhírűvé a franchise-t és vonzotta magához játékosok millióit. Unokatesóm is rendesen rá volt kattanva, éjjel-nappal nyomatta. Mondjuk nem tudom mi lett vele, mert már kb. 4 éve nem is hallottam róla, de azt tudom, hogy a WoW tud ám nagyon káros is lenni, ha nem tartunk kellő időmennyiségű szünetet két party között. Volt már olyan, hogy valaki meghalt egy MMO miatt (én valami olyasmiről olvastam még évekkel ezelőtt, hogy egy srác öngyilkos lett mert nem tudta elérni a kívánt szintet), de ebben a témában nem vagyok szakavatott, és különben is, itt van nekünk JimmyHoppkins, aki nagy gamer-guru és biztosan hozzá tudna szólni a témához – esetleg meg is kérem majd, hogy dobjon össze egy posztot ebben a témában. De ez a videó amelyet most láthattok akkora agyfasz, hogy sírva röhögtünk a haverommal tegnap amikor megnéztük. Könnyen lehet, hogy volt már fenn pár helyen (például Kocka Zóna) de gondoltam ide is kiteszem, mert tényleg epic az egész. A gyerek a WoW harmadik kiegészítőjét, a Wrath of the Lich King-et készül befejezni, az anyja meg kamerázza. WTF?! Nagyon rendes a kedves mama, hogy videóra veszi kisfia életének legnagyobb játékélményét (ez el is hangzik a videóban), de talán mégsem kellett volna feltenni azt egy videómegosztó portálra, mert bár maga a feltöltő már letörölte a saját profiljáról eme csodát, az már rég tovább vándorolt egy másik profilra, és így tovább, és így tovább. Alant meg is szemlélhetitek. Durva nagyon, szerintem a srác simán elmúlt már 15, nem kellene neki ennyire nagy extázisban kitörnie egy boss-fight után, de persze ahogy neki jólesik...Nekem is volt már olyan játékos élményem amit megkönnyeztem (Final Fantasy 7 vége, avagy az ICO, de akár ide sorolhatnám még a Heavy Rain-t is) és bevallom, idegállapotban törtem már szét pár vezérlőt (ha lenne PSOne kontroller temető, nekem szobrom állna odabenn), de azért ennyire komolyan sosem vettem egyetlen játékot sem. Lessétek meg hát az alábbi videót, jót lehet mosolyogni rajta:

"Anya vegyed, vegyed, vegyed Anya! Enyém az íjja...!"

Ha most visszagondolok arra, hogy mióta is vártam már ezt az igazi téli időt...hú, bajban vagyok. Szerintem tavaly december eleje óta. Már december 6-án is azt vártam, hogy lehull végre a hó mire a Mityulás báti eljő, de nem. Sajnos egy gramm hó nem esett. Aztán meg abban reménykedtem, hogy fehér Karácsonyunk lesz, de szenteste is olyan száraz volt az aszfalt a ház előtt, mintha június közepe lett volna. Amúgy ez az időjárás teljesen meg van kergülve, én úgy vettem észre. Mármint, emlékszem, hogy ősszel még baromi meleg volt. Szerintem simán voltak olyan napok még szeptemberben is amikor a hőmérő kemény 30 fokot mutatott és emlékszem jól, hogy még októberben is megesett, hogy egy szál pólóban, meg farmer + sportcipő kombóban mászkáltam az utcán. Roppant mód érdekes volt ez az ősz, ugyanis kb. fel sem tűnt, hogy ősz van. Ha nem lenne naptár, komolyan mondom, hogy párszor simán azt hittem volna, hogy még nyár van. Aztán eljött a tél, amely csak a hírekben volt tél. Mint említettem, hónak sokáig a nyomát sem láttuk. Itt Budapesten azért párszor havazott, de nem tudom nálatok hogy volt, nálunk másnapra fel is olvadt az egész. Jó kis latyakos, nedves terep képződött. Aztán eljött az újév estéje. Voltam kinn a párommal sétálni az utcán, csináltam pár képet. Idehaza megmutogattam őket anyámnak, akinek az volt az első reakciója, hogy miért hagytam fenn őszi képeket a gépen. Mondtam neki, hogy tévedés, ezek véletlenül sem őszi kép, mindet december 31-én csináltam. Csak épp az időjárás volt olyan, hogy szikrázóan sütött a Nap, az emberek a kabátjaikat a kezükben tartva andalogtak, a gyerekek meg literszámra vedelték a palackos üdítőt mert annyira ki voltak melegedve. Hát, tavalyhoz képest ez egy elég nagy kontraszt volt. Aztán jöttek pár hete a hírek, hogy hamarosan óriási nagy havazás várható, mindenki készüljön fel, vörös riasztás meg miegyéb. Én speciel örültem mikor leesett, és örülök még mindig ennek a nagy hónak. Az utóbbi időben nem is tapasztaltam, hogy a hó nem olvad fel 1 nap után. Bár a minősége elég ergya porhó (kipróbáltam...), azért mégiscsak van és ez a lényeg. Jó, tudom, hogy páran ki nem állhatjátok a havat. Például Janie kollegina kifejezetten utálja de nem ő az egyetlen. Bennem most olyan érzések munkálkodnak, hogy ez a tél bizony elég rendesen megkésett. Ha december végére ér ide akkor rendben, egy szavam nem lett volna. Csakhogy február közepe felé tartunk, hamarosan itt a március is – most már mi keresnivalója van itt a télnek?

Könnyen lehet, hogy ez az időjárás is el fog húzódni mint tavaly a nyár. Könnyen lehet, hogy még március végén is térdig gázolunk majd a hóban. Nem tudom, mérget venni nem mernék rá azért. Elég rendesen haza lett baszva ennek a bolygónak az időjárása, most csak azért nem térnék ki alfejezetekre lebontva a különféle környezetszennyező gyárak, meg óriásvállalatok tevékenységeire mert pont erről írtam már meg félig-meddig egy fiktív olvasmányt amelyet hamarosan publikálok is. Sokan maguk alá szartak, hogy 2012. december 21-én majd eljön a maják által megjósolt világvége, a Földbe belecsapódik egy kisbolygó, városok tűnnek el szempillantás alatt és milliók halnak majd meg. Ez egy elég nagy baromság, maximum a hülye amcsik tudják komolyan venni az ilyesmit, ugyanis ott nem szokás utánaolvasni a témának (könyvtár, az mi az?!) inkább megnézik a témával foglalkozó aktuális mozicsodát és várják a válaszokat. Namost, ha azt látják, hogy a filmben becsapódnak a meteorok, Amerika megsemmisül és csak John Cusack és barátai élik túl, akkor ugyan már miért ne rettegne eme vészjósló dátum miatt egy annyira naiv nép, mint az amcsik? De akkor a választ meg is adnám most én: a maja naptár csak újraindul, nem véget ér. Hű, basszus! Ez aztán a meglepetés. De hagyjuk az amcsikat, jól elvannak ők ott a túlparton. Térjünk inkább vissza a télhez.

Nem tudom meddig fog tartani. És nem tudom mikor jön el az az időszak, hogy egyáltalán nem is lesz már. Egyik barátom poénkodott a múltkor mikor havas fákat fotóztam, hogy valóban célszerű megörökíteni a telet, hiszen a mi gyerekeinknek már úgysem lesz része igazi télben. Ez mondjuk egyszer tényleg valósággá válhat, ugyanis látva a jelenlegi időjárási viszonyokat, én még arra is mernék tippelni, hogy lesz majd idő amikor a nyár válik az uralkodó évszakká, és se tavasz, se ősz, se tél nem lesz többé. Oké, ezt szakértők nyilván megcáfolhatnák már most de történt már néhány olyan természeti katasztrófa amelyre senki sem számított. Próbálom kiélvezni, megörökíteni ezt az idei telet. Ki tudja jövőre milyen lesz...egyáltalán lesz-e még.

Gyerekek, ezt a témát érintőlegesen már egyszer megénekeltük itt a blogon azonban én személy szerint még nem egészítettem ki semmivel – tehát most ezt be is pótolnám. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nem igazán vásárolok eredeti CD-t az üzletekben. Más kérdés, hogy szinte nincs is üzlet ahol lehetőségem lenne erre. 2010 januárjában felkerestem a helyi Media Markt-ot, mert szerettem volna beszerezni az Editors 2009-es, igen nagy sikert aratott lemezét. Gondoltam egy ekkora cím csak megfér a MM kínálatában is (ahol egyébként találhatunk igazi gyöngyszemeket is, csak éppen nem nagyközépre, mindenki elé kitéve...). Miután az egyik ott dolgozó szakember fél óra magyarázás után felfogta, hogy én egy zenekar egyik lemezét keresem – és nem egy porszívót, vagy kenyérpirítót – megnézte a leltárban, és gyanúm beigazolódott: a CD-ről még csak nem is hallottak, nemhogy rendelkeztek is volna vele. Most persze mondhatnátok, hogy biztosan azért mert nem egy ismert zenekarról van szó, de ez téves felvetés lenne. Ugyanezt a lemezt – méghozzá dupla lemezes, deluxe kiadás formájában – később megtaláltam egy Alexandra könyvesboltban (!) egészen elfogadható áron. Poszt-rock,/new wave/indie zenekarról van szó, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont egy könyvesboltban akadok rá. De lapozzunk inkább. Annak idején tőlünk nem messze volt egy Hungaroton ahol szintén remek kis albumokat tudott összeszedni az emberfia. A Hungaroton viszont pár éve átalakult, jobbára csak és kizárólag magyar zenekarokat lehetett benne megtalálni és ahogy beléptél, nem Adele de még csak nem is a Kiscsillag vigyorgott vissza rád, hanem a Mága Zoltán. Hát köszönöm szépen, inkább akkor nem. És itt jegyezném meg, hogy az üzlet tavaly szépen be is zárt. Szerintem érezheted már, hogy mégis mire akarok én kilyukadni. Bizony, sokkal egyszerűbb manapság letölteni egy lemezt, mint napokon keresztül kutatni érte az országban, avagy aranyáron megrendelni online. Minek, amikor ott van neked a Google? Bepötyögöd szépen az album címét, mögé csatolsz egy ismert fájlmegosztó oldal nevet és Keresés. Legalábbis ez ment eddig. Vagy Te még nem hallottad a hírt? Nem, nem azt, hogy a madár az ász – hanem azt, hogy nem kell semmiféle SOPA, vagy PIPA ahhoz, hogy az amerikai jogvédő szervezetek akcióba lendüljenek: a tengerentúlról érkező hírek alapján sorra zárják be a különböző fájlcserélő oldalakat – írja az Index.hu. Az eddigi lista pedig:

• 4shared: mindent letöröltek
• FileJungle (a FileServe tulajdona): több fájlt letöröltek, blokkolva van több amerikai címről
• FilePost: több, illegális tartalmat feltöltő fiókot zároltak
• FileServe: tömeges törlés, bezárták a partnerprogramot
• FileSonic (a Fileserve tulajdona): megszüntették a fájlmegosztást
• MediaFire: fájlokat és hozzáféréseket törölnek
• MegaUpload, MegaVideo: bezárta az FBI
• UploadStation (a FileServe tulajdona): tömeges törlés, amerikai címek blokkolva
• Uploaded: amerikai címek blokkolva
• VideoBB, VideoZer, Wupload: mind bezárták a partnerprogramot

A legfrissebb információk a Facebookon terjednek. Ez az egész engem azért egy kicsit érzékenyen érintett, ugyanis én a MediaFire oldalát használtam olyan zenék letöltésére, amelyekről tuti, hogy csak pár száz emberke hallott. Szépen beírtam az előadót + az album címét, mögé az oldal nevét és csemegéztem a találatok között. Amely több volt mint 60 MB, azt már húztam is lefelé. Kb. 100-110 MB az igazán kiváló (320 Kb/s) minőség, bár az ilyesmikre ráakadni – főleg egy kevésbé jelentős zenekar esetében – tényleg szerencseszámba megy. Lutri az egész. De teszem azt, egy The Chemical Brothers album egészen biztosan fenn van frankó CD-Rip minőségben is, borítóval, miegyébbel megtoldva. Akarom mondani, fenn volt. Talán a Megaupload szívta meg a leginkább, őket úgy ahogy vannak, bezárták a 'csába. Méghozzá az FBI. Gondolom mekkora öröm volt a cégnél, hogy ilyen drasztikus lépést meg tudtak lépni. Aztán Jones őrmester hazament és a 14 éves fia visszakézből baszott hozzá a kövér amcsi fejéhez egy World of Warcraft: The Burning Crusade DVD-t amiért apuci bezáratta a Megaupload-ot ahonnét le lehetett tölteni különféle illegális, de klassz cuccokat az amúgy is tört szerveren játszott gamehez. FUCK U, Mr. Jones! Úgyhogy ezek után maradt a torrent. Tudom, hogy sokatok van már regisztrálva egy-egy hazai torrent oldalra is azonban nem mehetek el szó nélkül a The Pirate Bay mellett sem, amelyet én csak az utóbbi időben kezdtem el felfedezni magamnak, lévén, hogy kórós zeneletöltésben szenvedtem, a MediaFire meg szépen befagyott. Szóval itt ez a Pirate Bay, ami teljesen ingyenes – ha van torrent programod, akkor elég felmenni, megkeresni a kívánt tartalmat, majd a Get This Torrent fülecskére kattintással megszerezni a fájlt, amelyet csak meg kell nyitnod a programmal és mivel nemzetközi fájlmegosztó oldalról van szó, a seedek is jó nagy számmal vannak jelen. Azaz egy egy híresebb zenei album (csak hogy témánál maradjak...) bőven lejön addig, amíg Te mondjuk kiszaladsz a mosdóba. A fájlcserélő oldalak tehát buktak, de ezekkel meg a torrent oldalak nyertek. Biztosan volt valami susmus a háttérben, gondolom anyagiak is vándoroltak pár fejes zsebébe de tény, hogy a torrent kezd az uralkodó lenni az illegalitás piacán. Én úgy vagyok vele, hogy ha megjelenik egy olyan CD amelyet már régóta vártam és tényleg úgy vélem, hogy megéri az árát akkor biztosan megveszem de csak azért mert szép kis CD gyűjteményem van és szeretem gyarapítani. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy miként állapítom meg, hogy az a CD igenis KELL nekem? Nos, ez egyszerű: előbb letöltöm, végighallgatom párszor és ha tényleg jó, akkor (de csakis akkor...) veszem meg. Most, hogy nincsenek többé fájlcserélő oldalak, a nagyhatalmak megléphetnék akár azt a világméretű lépést is, hogy lekapcsolják a torrent szervereket, ezáltal teljesen megbénítanák az illegalitás letöltést világszerte. Szép kis tömegharagot váltanának ki vele, ebben biztos vagyok. Azonban az illegalitás valamilyen formában meg is térül, hiszen ha valaki előbb leszed egy olyan albumot amelyről csak olvasott de megvenni még nem meri, és végighallgatván a lemez beszerzése mellett dönt, az bizony nyereséges a kiadónak és magának a zenekarnak is. Manapság pedig úgyis ez az érvényesülő tendencia. Kérdésem:

Milyen világ köszönt be, ha a torrent átveszi az uralmat és mindent irányítása alá von?

Srácok, én egész egyszerűen nem tudok betelni ezzel a szennyel! A múltkori posztomban (>ITT<) már említettem, hogy a Barik közt Magdi anyusa még a halálból is visszatért és ahelyett, hogy démon módjára követné a család idősebbik tagját és tárgyakat/embereket vagdosna a falhoz (lásd: Paranormal Activity filmek) inkább jól a frászt hozza Vili bácsira aki a sokk hatására úgy dől el, mint valami leitatott kiscsaj a faludiszkó táncparkettjén. Simán el tudom képzelni, hogy akik napról-napra nyomon követik ezt a sorozatot, Magdi anyus feltámadása láttán jól megmarkolták a fotel karfáját (avagy a barát/barátnő combját) és hüledezve meredtek a képernyőre. Hát, ilyen a mesében nincs! – gondolhatták. Pedig van. Naná, hogy van. A hazai televíziózásban bármi lehetséges, szal' én még azt is el tudom képzelni, hogy ha romlik a sorozat nézettsége, akkor majd úgy a 7000.-ik rész tájékán Vili bá' kimegy a köztemetőbe és szépen előássa Magdi anyus tetemét, hogy aztán a Rózsa bisztró alatti pincehelyiségben mindenféle kémcsövek, műszerek és diódák társaságában újraélessze mint valamiféle budapesti Frankeinstein doktor. Agyhalál a köbön. Ennél már csak a Jóban/Rosszban szánalmasabb de vigasztalja a készítőket a tudat, hogy sok amcsi egy-évados sorozat még őket is alulmúlja pedig ehhez már tényleg tehetség kell. Hozzáteszem: annak idején – még mikor kisiskolás voltam – én is előszeretettel néztem meg pár részt ebből a tévésorozatból (ott hagytam abba amikor a lópofájú gyerek lezuhant az építkezésről) de jobbára csak azért, mert trendi volt róla beszélgetni az osztályban (és mert az egyik akkori szereplő hozzánk járt suliba, ismertem is). Annyi megmaradt bennem, hogy ezek a borzasztóan rosszmájú emberkék állandóan borsot törnek egymás orra alá. De tényleg. Ott szúrják hátba a másikat, ahol csak tudják. És a nulla érzelmet kifejezni képes pókerarcukon nem is az idő vasfoga hozza létre az újabb ráncokat, hanem az örökös áskálódás/rosszakarás amelyeknek fényében minden egyes ilyen kis csíny után éveket öregednek. Tehát ha úgy nézzük, hogy 1998 óta ezek tényleg mást sem csinálnak, mint – mondjuk ki – lépten-nyomon baszkurálják egymást, akkor tény, hogy a kezdetektől jelen lévő tagok már több ezer évesek. Hegylakó átfedés. Kardot Rékasi Karcsi kezébe, aztán irány a szomszédság! Tudjátok mikor nézném ezt a sorozatot? Ha a megboldogult Magdi anyus minden egyes részben a frászt hozná a lakókra, teszem azt mondjuk dobálná az étkészleteket, avagy ki-be vagdosná az ajtókat. Vili bá' erre fogná magát, és jó ghosthunter módjára szépen bekamerázná az egész Rózsa bisztrót. Na, ezzel simán milliókat kaszálhatna a sorozat. Hallod, kedves RTL Klub? Igen? Jó. Nincs mit, szívesen. Bármikor örömmel segédkezem ha egy unalmas, savanyú, rég lerágott csont sorozatot kell kicsit feldobni. A pénzt majd a T.E. szerkesztőség címére utaljátok. Csók! Róluk ennyit. Nektek meg itt van egy jó kis videó Magdi anyus feltámadásáról. Érdemes elmerengeni azon, hogy hogy a 'csába manifesztálódott oda a kisszoba falára az árnyéka is amikor ugyebár eleve szellem. Ja, és a videó elején ténykedő rajsámánasszony (by: Kultur) is megérne egy posztot Agyiszint-en:

Album:  Late Of The Pier – Fantasy Black Channel (2008)

Megjelenés éve: 2008

Rólam sokan tudják már, hogy imádom az indie zenét és könnyen levesznek a lábamról ha a Franz Ferdinand -féle indie mellé hozzá csapják az elektronikát is. Ügyesen tette ezt 2007-ben a Klaxons is akikről már írtam >ITT< és >ITT< is bemutatkozó, és második lemezük apropóján. A zenével való ismerkedésemet még a Depeche Mode szintiszőnyegeivel kezdtem 2001 tájékán (előtte azért faszán elvoltam a Hupikék Törpikékkel, meg a Sláger Rádióval...ehh) és a DM akkoriban megjelent Exciter albuma óta nem is igazán adok alább a minőségből. Említett lemezt ma már nem lehet lejátszani, annyira szétkarcolódott. De talán mindenki így van az első lemezével. 2004-ben robbanásszerűen jelent meg a Franz Ferdinand cím nélküli debütje, amely zenetörténeti mérföldkő lett, ezt kár is lenne tagadni. Divatba hozta az indie zenét, az indie rock-ot, az öltönyös/bentlakásos sulis/egyetemista pop-ot, nem is csoda, hogy taroltak az év végi díjkiosztókon. Persze teljesen megérdemelten. Akkor a DM-et háttérbe szorítottam, és a fiatal brit bandák felé fordultam. The Libertines, Kaiser Chiefs, Arctic Monkeys, Bloc Party, stb. Több tucatnyi példát lehetne mondani, elég annyi, hogy a Franz Ferdinand 2004-es színre lépése óta majd’ minden bokorban nőtt egy-egy indie zenekar. 2007 fontos év volt számomra, ugyanis akkor jelent meg a Klaxons első lemeze, Myths Of The Near Future címmel. A sci-fi elemekkel és hivatkozásokkal/utalásokkal bőven megfűszerezett album adott egy olyan pluszt számomra amelyet már igen régóta hiányoltam. Az elektronikát, a szintiket, a torzításokat és a prüttyögéseket belecsempészték az indie zenébe, ezzel teljesen új műfajt teremtve (nu rave). Éppen ezért ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy melyik az abszolút kedvenc zenekarom, akkor rögvest rávágnám, hogy a Klaxons. Mert a dalok mögött ott van az a sok mondanivaló, amely rengeteg hasonszőrű banda esetében hiánycikk. A sci-fi műfaja nemcsak rányomta bélyegét, hanem szervesen bele is ivódott a lemezbe. És mindez a 2010-es Surfing The Void albumon is jelen volt, kár, hogy a hangzás hazavágta az egészet. Ennyit a Klaxons-ról. Követőik persze mindig is akadtak és eztán is akadnak majd. Közölük az egyik a Late Of The Pier akik pofátlanul fiatalon hozták össze a bemutatkozó lemezüket. Ám a végtermék mégis jelen volt minden 2008-as év végi összesítésben és ranglistán. Könnyű lenne párhuzamot vonnom ezen album és a Klaxons debütje között, de meg kell említenem, hogy eme produktum koránt sem annyira populáris mint a Myths Of The Near Future. A kezdő Hot Tent Blues instrumentális (vokál nélküli) nyitánya kellően előkészíti a hangulatot, a Broken pedig remekül pörgeti ezt tovább. A harmadik dal (Space And The Woods) hatalmas sláger lett, teljesen megérdemelten. Gary Numan szintijei teljes mértékben felismerhetőek, de eszünkbe juthat Bowie new wave korszaka is. Az utalásokkal teli dalszöveg pedig csak a hab lenne az űr-tortán, de csak abban az esetben ha ezen szerepet nem a fantasztikus videoklip töltené be (ami alant megtekinthető). Az ezután következő The Bears Are Coming olyan mintha ledobtak volna két szintit a dzsungelbe, a Random Firl hallgatása közben nekem felsejlett egy kis The Beatles utánérzés, a Heartbeat esetében a hardrockos gitár és az első káromkodás (''Pinapple pieces in brine/Fucking around with your mind'') színesítik a palettát. A Whitesnake kellően odavágós, még metal elemeket is sikerül belezsúfolni. A VW-ban fúvósok is színre lépnek, a Focker-t bármely komolyabb indie rock, de még emo rock zenekar is megirigyelhetné, a The Enemy Are The Future letagadhatatlanul korai Queen. A Mad Dogs And Englishmen szép kis előkészítés a monumentális zárásra, amit a Bathroom Gurgle személyében meg is kapunk (dettó káromkodással és súlyos szintifutamokkal fűszerezve a dalban). Levezetésnek van még egy rejtett szám is, de az már csak egyfajta levezetés, lassú folyású akusztikus darab. Samuel Eastgate hangja néha idegesítően nyafogós, mint ahogy a lemez is fárasztó a végére, azt pedig simán el tudom képzelni, hogy valakit irritál az egész, de langyos, unalmas biztonsági játéknak semmiképpen nem lehet nevezni. Én már el is felejtettem, milyen érzés az, amikor felfedez az ember egy kezdő zenekart valahogy magának, és aztán az a későbbiekben sem hagyja cserben: tök jó. Minden egyes számban van valamiféle stílusváltás, helyenként több is. Az album tehát tökéletesen van összerakva, nincsenek benne üresjáratok és a sci-fi hangulat is rendesen ott van a szeren.

Kiknek ajánlom: Azoknek, akik kedvelik az indie zenét és már kissé belefásultak a havonta érkező ifjú titánokként feltüntetett zenekarokba. A Late Of The Pier nem fog csalódást okozni, ezt garantálom.

Horror. Sokunk számára kellemesen cseng ez a szavacska, ugyanis ha meghalljuk/meglátjuk, rendre az ijesztgetés és a félelemkeltés ugrik be róla. Előbb könyvekben, majd a filmvásznon is teret hódított magának eme műfaj, és miután ugrásszerűen meglódult a technikai fejlődés, bizony a PC-t is elérte a borzongás. Horror játékok már készültek C64-re is de valahogy ott nem igazán jött át az a nyomasztó hangulat amely később, a 386-os/486-os érában terjedt el. Ez sok mindennek volt köszönhető. Például egy 5 pixelből zombitól a kutya sem ijedt meg, a 8 bites horror muzsika meg inkább volt idegesítő, mint félelmetes. 1992-ben a francia Infogrames piacra dobta Alone in the Dark (Egyedül a Sötétben) nevezetű túlélő horror játékát amely bizony akkor, ott lefektetett bizonyos alapot: ez az alap pedig minden Silent Hill és Resident Evil őse, azaz a fix kameraállásból, előre renderelt (illetve rajzolt) háttéren irányított 3D-s karakter, aki harcok és fejtörők sorain át próbál életben maradni: ez volt a klasszikus túlélő horror műfaj születése. A 90-es évek vége táján jutottam hozzá a programhoz, mégpedig úgy, hogy az otthoni gépembe villám csapott (hát ja...nem igazán érdekelt mikor óva intettek a kinn tomboló vihartól, gondoltam egy pályát még lenyomok...), ezért Andris barátomtól (és akkori osztálytársamtól) kaptam kölcsönbe egy saját vinyót amelyen megannyi klassz játék volt. Fülig érő mosollyal lapozgattam a mappák között, ügyelve arra, hogy a Lion King-et még véletlenül se indítsam el (most komolyan: ki nem kapott agyérgörcsöt mire megcsinálta a zsiráfok fején ugrálóst szakaszt?) és hogy valami hangzatos címet nézzek ki magamnak. Választásom az Alone in the Dark 1 mappára esett. Elindítottam, szokásos speaker beállítások, stb. Egyedül voltam otthon, talán jobb lett volna megvárni a játékkal öcsémet, vagy áthívni az egyik haveromat. Ha visszamehetnék az időben, biztosan nem kezdenék bele tökegyedül. Leírom miért: A lovecrafti környezetbe (erre még visszatérek) a fejlesztők nagyon ügyesen leheltek életet ijesztő hanghatásokkal, nyomasztó kameranézetekkel és jelenetekkel. Emlékezzünk csak vissza a legendás intróra. Egy férfi (vagy nő, két karakter közül lehetett választani, bár ez a játékmenetet nem befolyásolta) megérkezik egy komor kúriához, és miközben átmegy az udvaron, valaki figyeli őt, de csak két karmos kezet lát a játékos. Hősünk felsétál a kúria nyikorgó lépcsőin a padlásra, ahol aztán rögtön megtámadja egy abalakon betörő, patkányszerű lény, majd egy csapóajtón érkező zombi. A játékosnak meg a hideg futkos a hátán, hogy ha ilyen a kezdés, milyen lesz a folytatás. Miután ezek a teremtmények huszadszorra is a túlvilágra küldtek és ezalatt kb. tízszer takartam el a szemem annyira megijedtem, nos...utána elkezdtem (ki-) használni a 3D-s környezetet. Az ablak elé toltam egy szekrényt, a csapóajtóra meg egy nehéz ládát. Így nem tudtak bejönni a szörnyek. Csalás? Nem...ez kérem szépen szín tiszta logika, amelyre bizony a későbbiekben is igen nagy szükség volt. Kalandjátékosoknál alap a papír + ceruza a játék végigjátszása alatt. Hát, ezek eme játéknál is elkellenek, holott nem is igazi kalandjátékról van szó.

A játék 1925-ben játszódik, mikor az eredeti trilógiában egyedüli módon két karakter (Edward Carnby magánnyomozó, a későbbi részek hőse, és Emily Hartwood, műgyűjtő) közül választva kell felgöngyölítenünk egy különös öngyilkossági esetet Dercetoban, egy ősi kastélyban. Hamarosan kiderül azonban, hogy az ügy hátterében gonosz események állnak: okkultizmus és fekete mágia szövi át az épület minden zugát. A történethez H. P. Lovecraft munkássága szolgáltatta az ihletet, a kastély múltját pedig a mindenfelé elszórt könyvekből, jegyzetekből állíthatjuk össze, melyek egyúttal sok fejtörőhöz is útmutatóul szolgálnak. Lovecraft számomra addig kb. annyira volt ismert mint Poe. Sokkal inkább Stephen King-ért voltam oda, de a játék befejeztével elkezdtem kivenni pár Lovecraft könyvet a helyi könyvtárból. A mai napig nem bántam meg őket, imádtam mindet egytől-egyig. Visszatérve a játékra: mint említettem a logikára elég sokszor lesz szükségünk. Volt például olyan, hogy egy táncteremben szellemtáncosok állták el a megszerzendő kulcs útját, akikhez hozzáérve gyakorlatilag azonnali halálra voltunk ítélve. A megoldás egyszerű: magnetofonra fel kellett rakni egy lemezt (nem is akármilyen lemezt), amitől ők elkezdtek táncolni, így kis szerencsével már fel tudtuk venni a kulcsot. De volt például spanyol páncélzat, füstöt okádó hamutál vagy legyőzhetetlennek tűnő kalózkapitány is és emlékszem, hogy volt egy ebédlő ahol le kellett tenni egy jókora húst középre és akkor a zombik nem bántottak. Ha pedig elhaláloztunk – ami elég gyakran megesett – akkor mindig kaptunk valamiféle animációt (pölö egy zombi húzza maga után Carnby élettelen testét a kanálisban) a Game Over felirat előtt. A játékidő az akkori trendeknek megfelelően nem irgalmatlanul hosszú – legalábbis ha az ember rájön a feladványokra. A játék vége pedig (és itt az utolsó animációra gondolok) egyszerűen EPIC. Mint említettem fenntebb, egyedül kezdtem a játékot de végül Andris és Karesz haverommal fejeztem be. Lényegesen könnyebb volt így, mert gyorsabban rájöttünk a feladványok megoldásaira és természetesen én sem egyedül kaptam szívinfarktust mikor mondjuk életre kelt az egyik sarokban álló szobor. Sok tekintetben játéktörténeti mérföldkőről beszélhetünk ugyebár, amely megélt pár folytatást is. A 2001-es 4. részre még emlékszem, elég nagy bukta volt. A mozifilm szóra sem méltatik, annyira gagyi míg a 2009-es nextgen Alone in the Dark már egy jóval elfogadhatóbb, elmés kis játék volt. De nem szabad elfeledkezni, hogy az alapokat az 1992-es rész fektette le és nélküle a mai napig nem lenne sem Resident Evil, sem Silent Hill, sem Siren, sem Obscure, sem Fatal Frame, sem pedig akármilyen túlélő horror. Az Alone in the Dark egy meghatározó, műfajteremtő játék, mely a kreatív feladványoknak köszönhetően akár még ma is kellemes szórakozást nyújthat – a játékiparral komolyabban foglalkozóknak pedig illik ismerni a nevét. És természetesen azoknak is, akik anno komolyabb ismertséget kötöttek H. P. Lovecraft világával. Nemsoká egy újabb klasszikus kerül terítékre, addig egy jó tanács: minőségi túlélő horrort ne játsszatok egyedül, sötétben!

Előző rész: Játékajánló Classic: Wolfeinstein 3D (1992)

Előre is bocsánat a helyesírásért. Korán van, most keltem nemrég. Tanulnom is kéne egész nap, meg egyéb jóságok. Na, mindegy. A lényeg: tegnap kikerült egy jó kis Szomszédok retro videó a blogra (>ITT<) és én meg pont azon filóztam miközben (újra-) néztem, hogy 20 év múlva bizony a manapság oly divatos hazai tévésorozatokon majd mi is jókat fogunk derülni, persze csak ha annyit iszunk majd, hogy lesz elég bátorságunk visszanézni őket. Itt van például a Barátok közt. Ez is, ez mi ez? (értelmes mondat powa!) De most komolyan. Nulla színészi képességekkel rendelkezők bohóckodnak a képernyőn, de már egészen 1998. október 26-a óta. És van akit ez tényleg leköt? Hogy egymás ügyes-bajos dolgaival vannak elfoglalva? Hátba szurkálják egymást, aztán meg beleszeretnek egymás anyjába. Na ne basszamár meg a szamár a Shrek-ből! Ennyi erővel én kiülök a teraszra és távcsővel kukkolom a szemben lévő társasház lakóit, hogy éppen ki mit csinál. Ha jó hangulatban leszek, akkor még videóra is veszem, aztán majd magam hangalámondom mint annak idején az NDK-ból beszerzett amcsi akció/horrorfilm kópiákon tették azt a vállalkozó kedvű ismerősök (egy élmény volt úgy megnézni a Ragyogást, de komolyan...). Amúgy szerintem ehhez a sorozathoz úgy szereznek szereplőket, hogy kimennek a stúdió elé és random elkapnak valakit, akit aztán a stylist rendbe hoz 5 perc alatt, majd mehet is a kamerák elé. Najó, ez így nem teljesen igaz. Meglehet az 10 perc is. Emberek, komolyan akkora idióta videót találtam a TeCsőn, hogy menten kétoldali agyérgörcsöt kap tőle az, akinek nem elég erős az idegrendszere. Kezdjük ott, hogy az egész egy kurvanagy Family Guy koppintás (Peter vs. Csirke) de minderre még rá is tesz a kritikán aluli színészi játék és a háttérben álldogáló statisztáknak sem jut semmi komolyabb szerep, azon kívül, hogy állnak mint a fagyott kutya lába. Borzadjatok:

De egyébként ezt szerintetek viccesnek szánták? Mert én nem igazán mosolyodtam el rajta, inkább az értetlenség ült ki arcomra mikor a videó a végére ért. Ja, aki meg nem tudná: a Magdi anyus valamikor tavaly lezuhant a lépcsőn és meghalt. Mármint a sorozatban. De még utána is visszahozták, bazzeg! Bezony, ott manifesztálódott kísértet alakban a kisszobában. Hát, tiszta Paranormal Activity. Mindjárt be is szúrok nektek egy képet ide, hogy villoghassak az új vízjellel is (innen is köszi Vanson!). Félelmetes ez a sorozat, komolyan mondom! Brrrrr!

Megmozgatom a bútorokat, te kiporolsz alattuk, Vilike!

Ma visszanyúlunk a múltba, amikor még nem volt csili-vili 1080p felbontás és 7.1 surrond hangzás. Amikor még nem volt Xbox360 és PlayStation3. Amikor még nem jelent meg évente egy-egy FIFA és NFS rész. És amikor a játékok végigjátszási ideje még nem 6-7 órára volt tehető. Ma egy olyan játékot szeretnék röviden bemutatni, amely számomra meghatározó volt annak idején. Nem mellesleg játéktörténeti mérföldkőről beszélhetünk, hiszen ezen game indította útjára a First Person Shooter (FPS) műfajt. A Wolfenstein 3D-t 1992. május 5-én adta ki az iD Software. A játék szabadon terjeszthető (shareware) változatát az Apogee hozta forgalomba. A bemutató változat egy küldetést tartalmaz, tíz pályával, a teljes változatban hat küldetésen mehetsz végig, hatvan pályával. Minden küldetéshez tartozik egy-egy titkos pálya. Ezeket nem egyszerű megtalálni, sokszor kellett végigpásztázni a falakat, hogy rábukkanjunk a titkos bejáratra. Négy nehézségi szint közül választhatsz. Négy fegyverrel rendelkezel: kés, pisztoly, gépfegyver és sorozatlövő fegyver. Minden fegyver ugyanolyan töltényt használ, azonos tűzerővel (a pisztoly annyival rosszabb a többi fegyvernél, hogy lassabban tüzel). A játék képi világa egyszerű: a falak derékszöget zárnak be egymással. Nincsenek különböző padlószintek és liftek. Egységesek a fényviszonyok. Nincsen térkép a játékban, így könnyen el lehet tévedni (legalábbis nekem mindig sikerült). Időpont: a második világháború. B.J. Blazkowicz, a Szövetséges erők kémje náci fogságba került. A játék egyrészt a szökésről szól de a kalandok közé tartozik a vegyi háború megakadályozása, náci katonák kiiktatása árán és a játék végén egy Terminátorrá vedlett Hitler is vár majd rád. Szerintem az idősebb korosztálynak nem kell magyaráznom, hogy anno mekkora élményt jelentett ez a játék. Én magam tavaly tekintettem meg a teljes végigjátszását Youtube-on (ezen videókat majd itt is megosztom valamikor) és bizony elfogott a jóleső nosztalgia érzése mert kb. 6 évesen én is bejártam a játékban szereplő emlékezetes szinteket, és magam is gépfegyverrel soroztam az utamba kerülő - 8 irányban animált - náci katonákat/tiszteket/századosokat/kutyákat/zombikat/és még ki tudja hány másféle rémséget. Nagy elánnal lehetett gyűjtögetni a zsidóaranyat ( díszes kelyhek, gyémántok, rubintok, smaragdok, aranyrudak, stb.), e.ü. csomagként pedig jól funkcionált a forró étel (csirkecomb, hasábburgonyával), de akadtak rejtett poénok is mint például a zenébe rejtett easter egg, amire azelőtt sosem volt példa a videjátékok történetében de emlékezetes a Pac-Man easter egg is: Ha a megfelelő szinten a megfelelő helyen nyomkodtuk a falakat, vagy egyszerűen csak ismertük a billentyűkombinációt, akkor könnyedén Pac-Man kényes helyzetében találhattuk magunkat: egy olyan pályán, aminek labirintusrendszere a jól ismert, történelmi jelentőségű játékhoz hasonlatosan lett kialakítva - természetesen "Wolf"-elemekből felépítve -, ráadásul kedvenc szellemeink is nyomban ránk rontottak a náci haddal karöltve. Feladatunk itt a különböző ereklyék begyűjtése volt, és persze az, hogy élve kijussunk. Beletelt pár hónapba amíg a végére értem a stuffnak (mellette párhuzamosan nyomattam a Prince of Persia nevezetű klasszikust is) de megérte. Megérte, mert örök élmény maradt és különben is, a Wolfeinstein 3D egy olyan produktum amelyről bármely játékos szívesen értekezik/vitatkozik a másikkal. 2001-ben a game kapott egy teljes értékű folytatást is Return to Castle Wolfeinstein címmel. Erről viszont majd később. Aki kedvet kapott egy kis nosztalgiázáshoz, az akár a böngészőjéből is elindíthatja eme FPS-klasszikust, ha IDE kattint. ''Spion!''

Sziasztok!

Egy kicsit megkésve teszem most közzé ezen levelet, amiely szerkesztőségünk e-mail fiókjában landolt még Karácsony előtt de időm publikálni csak most jutott rá. Elöljáróban még annyit, hogy remélem észrevettétek, hogy kezdenek szép lassan bekúszni a társadalomkritikus posztok is a blog arculatába. Ezek mind-mind szerves részét fogják képezni a további posztoknak. És ezúttal sem egy kulturális, sokkal inkább ''hétköznapibb'' témát érintünk. A levelet Marcell küldte nekünk, köszönjük.

Szomorúan tapasztaltam, hogy veszprémnél meghalt egy srác ma reggel és kb az összes facebook ismerőse kiírta a falára h nyugodj békében.
Saját falamra irtam egy posztot miszerint ez felháborító, hogy fb-n kell részvétet nyilvánítani.Ezen felindulva sokan megtámadtak, hogy mennyire érzéketlen vagyok.
Gondoltam megosztom veletek hátha tudtok valami posztot csinálni belőle.

Emberek, 2012-t írunk. A Facebook mindennapossá vált az emberek életében, pedig emlékszem ám, hogy jó 2 évvel ezelőtt a magyarok csak legyintettek az akkoriban újnak számító közösségi portálra. Volt nekünk Iwiw és Myvip is, sőt akkoriban még ezerrel pörgött a Myspace és a Twitter is. Aztán minden megváltozott amikor a Facebook elkezdett utat törni magának. Előbb csak pár igazi geek állt át rá, aztán már azon kaptuk magunkat, hogy az öreganyánk bökdös és/vagy '79-es slágereket küldözget az üzenőfalunkra. Bizony, a Facebook szépen beleépült a mindennapok szokásaiba és hiába próbálta az Iwiw megtartani pozicióját és echte lekopírozni a Face kezelőfelületét és alkalmazásait, ha ezen próbálkozás eleve kudarcra volt ítélve. Ki maradt Iwiw-en? Aki telibeszarta az új közösségi portált, a szociális hálót. Ezen személyek jobbára az idősebb korosztályból kerültek ki, akiknek már az Iwiw-re történő regisztráció is napokat emésztett fel. Jómagam úgy voltam, hogy egy darabig nem vettem tudomást az egész Facebook dologról de aztán mégis áttértem mert lényegesen könnyebben ment ott a kapcsolatottartás az ismerőseimmel mint máshol (jelzem: ma már eljutottam odáig, hogy az Iwiw-re több hónapja nem léptem be, az MSN-t pedig kb. havonta egyszer használom). Idővel a Myvip is eltűnt, pedig ott is próbáltak mind kinézetbeli, mind tartalmi változásokat hozni – kevés sikerrel. Nekem a Myvip kezelőfelülete a kezdetektől fogva idegennek hatott, holott csupán szerkesztőségi profillal jártam oda kardosharczos pujárókat és identitászavaros gyógyegereket keresgélni. A Facebook kúszott fel a ranglétra első helyére, ezt kár is lenne tagadni. És akkor ott van még a felhasználói közönség. Sajnos nem igazán szűrik, hogy ki regisztrál és hogy a személy valós-e, ezért nem egy kamu reg. található a Face berkein belül (jókat mosolygok az olyan new generation emós hülyéken akik ugyanazt a képet teszik ki maguknak alapértelmezett profilkép gyanánt, amelyet 25 másik hülye már lelopott egy külföldi honlapról). Megrökönyödünk mikor egy-egy Facebook-os posztban olyasmit olvasunk, hogy egy tizenéves kislány ilyen meg olyan szaftos dolgokat tett közzé üzenőfalán a múltkori buli apropóján, ahol igencsak komoly dolgok mentek vég(bél)be közte és egy nála tizesekkel idősebb pasi között. De poén az is, mikor a rajok esnek egymásnak kommentben csak azért mert Lakatos Vergilius a ''szúrnám a fosóját dicsakk a kis gádzsinak!!!44444!!!44'' hozzászólásával kiváltotta a Rácz család éktelen haragját. Persze nem szabad elfeledkeznünk a magukat hatalmas egyéniségeknek valló, valójában tucatfiatalokról és a 18 közeli, mindent megmutogató plázacicákról sem. Valójában aki Facebook felhasználó, az szinte észre sem veszi de ideje jelentős részét tölti a kék/fehér stílussal megfűszerezett közösségi portál előtt, ugyanakkor van ennél súlyosabb is: aki már Facebook-on él. Kedves, Marcell! Leveled (vagy levéltöredéked) engem nem lepett meg. 2012-ben a virtuális térben élni nem ciki hanem egyenesen trendi. Facebook-on megosztani a legjelentéktelenebb dolgokat is, nem mindenkinek furcsa. Csak ellustult ez a világ. Talán egyeseknek egyszerűbb egy halott üzenőfalára kiírni, hogy ''nyugodj békében!'' mint személyesen meglátogatni a családot részvétnyílvánítás céljából, netán elmenni a temetésre. Megvalósulni látszik Orwell 1984 c. regénye de én már érzem a Mechanikus Narancs-ban taglaltak világunkra kivetülő, modernizált hatásait is. Lesz még itt világvége, nem kell félni!

1938. november 2.:

Hideg szél fújdogált az Északi-tengeren. Az égbolt félelmetesen sötét szürke színben úszott, és ez a széllel kombinálva egyértelművé tette, hogy hamarosan óriási vihar csap majd le a vidékre. Fekete felhők suhantak odafenn, és vettek fel groteszk alakzatokat. A kis hajó mindezek ellenére megállíthatatlanul szelte az egyre erősödő hullámokat, ködfátyolban úszó célja felé. A fedélzeten mindössze 10 utas volt, és Harry, a kapitány. Harry már egészen kicsi gyermekkora óta a tengert tekintette második otthonának, hiszen az apja is halász volt, sőt a nagyapja is. Természetesnek vette hát, hogy ő is ezt a mesterséget választja majd magának. Annak idején mindig csodálattal tekintett az apjára, aki már hajnalban kihajózott, és általában csak napnyugta után állított haza. Ha megfelelő volt a kapás, akkor mérhetetlen jó kedve volt az öregnek, ha viszont alig akadt valami a horogra, akkor állandóan csak kesergett, és szitkozódott. Harry örült az olyan kivételes napoknak, mikor kihajózhatott vele ő is, és megcsodálhatta halászat közben. Jól megtermett, izmos ember volt az öreg – egy tenyere akkora volt, mint Harry feje. Nagyon szerették egymást. Sajnos az élet közbeszólt, és a vén halász a tengerben lelte halálát, már sok-sok évvel ezelőtt.

Egy esőcsepp rántotta vissza a valóságba Harry-t, aki éppen ezen mélázott. Alkatra egyáltalán nem volt az apjához hasonló: vékonyka, magas pasas volt mindig is. Az évek azért megedzették, és valójában sokkal erősebb volt, mint az kívülről elsőre látszott volna. Megvakargatta a borostáját az arcán, amelyre a hideg esőcsepp pottyant, majd a hajó végébe pillantott. A 10 utas mind behúzódott a gyenge fém-tetőszerkezet alá, mert érezték már, hogy hamarosan rákezd jobban is az eső. Harry nem gyakran vállalt ilyen külön fuvarokat, pláne nem ilyen gazdag ficsúroknak, azonban a pénz miatt mégis szükséges rossznak tekintette. Az Éden-sziget pedig, ahová tartanak, csupán néhány órás hajóútra volt a szárazföldtől. Egymagában árválkodott a tenger mélyén, messze a városi kikötőtől. Az utasok kötetlenül beszélgettek, érezhetően jó kedvükben voltak. Lawrence, az öreg orvos éppen az utolsókat pöfékelte kedvenc pipájából, és Susannal, a tanárnővel beszélgetett, aki azon aggódott, hogy nehogy előbb érje el őket a vihar, és a tengerbe ne forduljon a gyenge kis hajó. James – akiről Harry első látásra megállapította, hogy egy svindler – a hajó szélének támaszkodott, és kifelé bámult. Lát már valamit? – kérdezte tőle Eliot, az ifjú színészpalánta, aki a világért sem állt volna ki a szemerkélő esőbe, nehogy akár csak egy csepp is érje méregdrága öltönyét. Még semmit. Túl nagy a köd, és sötét is van. – válaszolta erre James. Pedig ideje lenne már, ha odaérnénk! Fáj a lábam! Ezen az ócska ladikon még leülni sem lehet! – panaszolta nekik Rita, a dúsgazdag grófnő. Pöffeszkedő, lenéző stílusát nem értékelte az utasok közül senki, még Eliot sem, aki modorában pedig sokban hasonlított a grófnőre. Velük utazott még Tom és Brian, a két módos üzletember (akik mellesleg unokatestvérek is voltak), Ronald, az öreg professzor, és a 17 éves fia, Peter, valamint Kate. Kate egyetemista volt, és eleinte el sem akart indulni erre az útra, azonban az édesanyja meggyőzte, hogy menjen csak. Ki nem állhatta McShane nagybácsit, akihez tartottak, de az édesanyja szava volt a döntő ebben a témában (mint ahogy sok másban is). Látom már! Ott van! – kiabálta James, és majd keresztül bukott a hajó szélén. Mindenki odasereglett mellé – kivéve Harry-t, hiszen ő már látta eleget –, hogy szemügyre vegyék a szigetet, amely ijesztően lassan tűnt elő a sűrű ködfátyolból. Eleinte csak a köralakja látszott, majd ahogy egyre jobban közeledtek hozzá, úgy tűntek fel a fák, a bokrok, a különféle apró részletek a kora esti szürkületben. És persze maga a birtok. Lord Angus McShane egyedüli tulajdona volt az egész sziget, ezért a rajta lévő összes épület az ő birtokát képezte. Kastélya a sziget legmagasabb pontján helyezkedett el. A látványa egyszerre volt lenyűgöző, és félelmetes, amint a szobákból kiszűrődő lámpafények előbb sejlettek fel, mint maga az épület. Megjöttünk. – felelte Harry, és a rozzant kikötő irányába kezdte kormányozni a kis hajót.

Kedves Apu, és Anyu!

Hát megérkeztünk! Nagyon jól érzem magam itt, az idő remek, süt a nap, lágy szellő simogatja az arcomat, és mindent átjár a friss fenyőillat. Ez a tó hatalmas, sokkal nagyobb mint azt elsőre gondoltuk volna! James az érkezésünkkor ugrott is egy seggest a vízbe, majd hangosan kiabált nekünk, hogy kövessük a példáját, mert a víz isteni. Tamara és én egy szobában szálltunk meg, bár James nagyon erősködött, hogy ő akar Tamarával egy szobába kerülni, de végül meggyőztem, hogy én nem akarok semmit Tamarától, ezért egy szobába kerülhettem vele, és James is megnyugodott, mindannyiunk legnagyobb örömére. A helyiek barátságtalanok, és visszahúzódóak, de mit is várhatnánk egy ilyen porfészektől itt a rengeteg közepén, nem igaz? Bezzeg New Yorkban, Anyu! Ott aztán pezseg az élet! Már vágyom vissza a Nagy Almába, az emberek, a társaság, a barátaim, a családom (szeretlek titeket!), és úgy egyáltalán a civilizáció ölelő karjaiba. Itt csak csend van – síri, túlvilági csend. Semmi sem történik. Még az a rohadt tábori szakácsnő, Mrs. Voorhees is egy baromi ellenszenves alak. De hát nincs mit tennünk, hiába esz meg az unalom itt. Majd csak túlélem valahogy…

Csókollak titeket: Jack

Szia John!

Képzeld, ma reggel érkeztem meg ide, a Kristály-tó partján lévő kempingbe, és ESZMÉLETLENÜL TETSZIK!!! Nagyon jó a társaság, nagyon jó a hangulat, és minden nagyon jó kedves John, kivéve talán a pocsék ételeket készítő Mrs. Voorhees-t, a kemping szakácsnőjét. Ribanc. Lapozzunk is. Hú, John, nagyon nagy kár, hogy nem vagy most itt te magad is. Annyira élveznéd ezt a környezetet! Csak mi vagyunk itt, és a természet. Már sötétedik mikor ezt a levelet írom neked, és itt ücsörgünk a tábortűz narancs fényében, horror-sztorikat mesélünk egymásnak (Peter mondott valami igazán félelmeteset, és borzongatót néhány a közelben eltűnt tinédzserrel kapcsolatban, brrr!), és közben szalonnát sütögetünk. Olyan nyugalmas minden! Most be kell fejeznem a levelem írását, mert Peter szerint egy fura alak mászkál erre a sötétben (vajon mit akarhat néhány fürdőruhás egyetemistától?). Holnap első dolgom lesz, hogy írok még neked, puszi!

Jenny

MÉG NINCS VÉGE...KATT A TOVÁBBÉRT!